Nonfiction Short Story from I Slung My Hook by Ádám Nádasdy translated by Austin Wagner

A Romantic Love

by Ádám Nádasdy

It began when I was nine years old. Don’t be so shocked, there’s love that can begin at such an age: little Dante was also just nine when he fell in love with Beatrice. When I was nine, however, it was the English language with which I fell in love. One of my classmates, Isti Bertényi – a solemn, long-faced boy – told me his older brother was taking English classes from a certain Mrs. Bella who lived on our street. What a fine idea, we thought. We asked another one of our classmates, Arnold Czigler, if he wanted to join us. He did, all the more so because his family was preparing to emigrate to Australia. He didn’t tell us this, of course (perhaps his mother hadn’t even told him), considering the mere thought of emigrating in 1955 was illegal and had been branded defection. And besides, his father was in prison (of this he made no secret).

We met that afternoon out front of Mrs. Bella’s building, a large, grey, once elegant block of flats. We headed upstairs and rang the bell. Mrs. Bella was young, looking back, perhaps thirty-five or so, but she was still a Mrs. to us. She asked in surprise who we were and what we wanted. Bertényi explained that his brother had English lessons with her, and that we would like to study too. Alright then, said Mrs. Bella, but do your parents know about this? They don’t, we said, somewhat baffled at why this should matter – learning a language isn’t some prohibited or clandestine affair, is it? We hastened to clarify that we would of course pay (she charged ten forints per class, an amount we could scrape together from our pocket money). But she just laughed, and insisted that our parents call her up on the phone. They did, and the lessons began the following week.

Mrs. Bella was clearly bored of the whole endeavor, she smoked during the classes, painted her nails, sometimes both at the same time. Her husband would come in half-dressed searching for his tie. “Oops, the little professors!” he’d say, feigning astonishment. When the revolution broke out in October of ’56, the lessons came to an end. Czigler’s father was released and they wasted no time in making for Australia, while Bertényi and myself, at our parents’ behest, weren’t allowed out on the street.

After so many years I can finally say it: Mrs. Bella wasn’t worth a brass farthing. Her knowledge of English was minimal, she had no notion of how to teach, her lessons were a waste of time. There was no book. This latter might not have been her fault: English wasn’t taught in primary school in those days (and hardly at all in secondary school), and you couldn’t find English books anywhere: people either had them from before or they didn’t. But she did teach us how to use do-does-did and he-she-it. She would dictate sentences in Hungarian for us to translate into English as homework. “When does the Easter bunny come? The Easter bunny comes at Easter.” (This is the spring of ’56, remember.) She told us that the word man is highly irregular, because the spelling changes from m-a-n to m-e-n in the plural, but the pronunciation doesn’t change! (This is of course not true, as man and men don’t have the same pronunciation at all.) Mrs. Bella was a damned amateur. Nonetheless, my initiation had commenced, as this was the first foreign language I had begun to study of my own accord.

Less so when it had begun years earlier. I was three when my maternal grandmother, Sári, who saw to raising us (my parents grew busier by the day), had us enrolled in kindergarten. Not one of the newly minted state kindergartens where in 1950 they taught you nursery rhymes about old uncle Stalin and Communism, and where – perhaps even more egregiously – children from different social classes were mixed together; no, she sent us to a private kindergarten, one led by an ugly, gaunt, wonderfully kind woman by the name of Mrs. Ida. And she had a specialty: English! “English Kindergarten,” that was its name. We learned poems, songs, and children’s stories in English. The kindergarten was in her flat at Kosztolányi Square, spacious and well-kept. Mrs. Ida was a consummate professional, clear as day for even a three-year-old to see. By the end I knew all my letters, and I remember a picture book in which a very angry man said: “Give me my dog!” and he repeated this several times, the letters growing larger, until finally they filled the entire page: GIVE ME MY DOG!!! Quite frightening, I reported to my mother.

Twenty years later I was walking through Móricz Zsigmond Square, and a very old woman of elegant bearing called out to me: “Ádám! How nice to see you! How are you?” It was Mrs. Ida: in the grown man she recognized the child whom she’d last seen when he was five years old. Her questions rained down. She spoke English fluently and flawlessly, but her pronunciation was tragically Austro-Hungarian. I was almost too ashamed to respond, because by that time my English pronunciation was very good, and I didn’t want to show off or humiliate her. But she wasn’t offended (or didn’t notice), and we held forth with our flawless, polite little English conversation. I told her I’d studied English at university. She cocked her head to the side, and said: “You see?”

But back to when I was three years old. When it came to my family and the English language, it was all chortles and incredulity. Give me my dog? Does such a language really exist? We were a bilingual family that spoke mostly German, since my mother’s parents were Austrian. Alongside Hungarian, my two older brothers and I picked up German as a native language, without having any notion of German grammar and whatnot. And then one day, little Ádám comes home from kindergarten saying uh green feeld instead of ein grünes Feld – they all laughed at me! It sounded like broken German. My brothers immediately began “speaking English” – that is, butchering Hungarian and German words based on what they heard me say. My father joined in, and soon the entire family was saying crumb-plee instead of krumpli (potato), and shouting How do you do? when I entered the room (they thought this meant How are you?).

English happened to be the language which nobody in the family knew. We had all studied French and spoke it passably well, as was proper for a Central European, middle-class family. My parents knew Italian by way of being musicians, and so did my grandmother, seeing as she was half-Italian. But English? What for? It was a distant language with scant practical use unless one wanted to travel there – for which, in those days, French was more than sufficient. My grandfather remembered a handful of words in broken English from the Singaporean Hockey Club when he was stationed there in 1904 (not ice hockey, of course, but polo on horseback). He even showed us his membership card. But that was it. I’d never heard anyone speak English: in my eyes this made it attractive, a romantic adventure. A mountain which none had yet summited – a grand challenge for a young mountaineer!

There really is something romantic in English, at least to the naïve onlooker, which I certainly was in my childhood and adolescence, and which I no longer am, having since studied grammar and the craft of teaching. But when I try to recall what my impression of English was back then, it is a decidedly romantic picture I find, in the sense in which aesthetics and the history of literature defines Romanticism. English seemed to have precious few rules of grammar, one must rather feel the thing, there’s no sense in seeking any logic within it, like why this sentence is good and that one isn’t, or why this word is enunciated but not that one. This all seemed to give English the appearance of a romantic work of art. Something which grew naturally, organically, like an English garden, nothing so overwrought as a French garden. No right angles, parallels, or perspectives, everything determined by what sounds good, a patchwork of beautiful, illogical tradition.

It was exciting that the primary challenge of the English language seemed to lie in its pronunciation – or the other way round, in how words are written – since nothing was spoken as a normal, continental mind would have spoken it. The abc’s weren’t ah-bay-tsay, but, well, eyy-bee-cee. This had its advantages: if a family member leaned over my shoulder while I was writing my lessons to see what I was doing, they couldn’t just correct me in passing (as they did with German, French, and Italian), considering they couldn’t even say out loud what it was they were seeing; and if they tried, I treated them in turn to my own haughty correction. My brothers even called me double-u for a time, because they were so amused by the letter’s name. “Come here, you little double-u,” they would say, and twist my ear (I do believe I could christen myself a martyr for the English language). In short, it seemed that English grammar was incredibly easy, that style and English-y idiomatic expressions were more important. Why, Mr. Paul (see below) went so far as to say that English has no grammar, just expressions: anglicisms. And this coincides well with what George Mikes, the English humorist of Hungarian origin, said: the English have no sex lives, it’s hot water bottles they take to bed.

I now know this initial impression was wrong (the jibe about sex lives, too). English does have its rules, as many as any other language, otherwise children would not learn it as their native language just as quickly as other children learn their own native languages. It’s not romantic impressions or savory anglicisms which fill Quirk’s 2000-page tome of English grammar, but rules. Admittedly, English does have one peculiarity: most of its rules are syntactic, that is, they deal with the arrangement of words, and not with gender or conjugation like many other languages. There are two types of adjectives, for example: the sure type and the certain type (both translated as biztos in Hungarian). It is correct to say It is certain that he will come, but not It is sure that he will come – these fall into two separate grammatical classes, just as, for example, Hungarian has two types of verbs, akar and fél (want and fear, respectively), which is why we have the sentence Rá akart lépni a deszkára (He wanted to step onto the board) but not Rá félt lépni a deszkára (He feared to step onto the board). One can split the verb rálépni, the other cannot. English phonetics is also a tangle of rules: for example, the emphasis must fall on the syllable before the suffix when it comes to -ity words (social – society, moral – morality). There are many hundreds of such words, all regular, no exceptions, no feelings, no anglicisms.

Where English is malnourished, however, is in its morphology, considering its almost complete lack of verb conjugations (I speak – he speaks) and noun declensions (book – books). I mean really: morphology, so rich and demanding in other languages, is shallow and uninteresting in English. To be sure, you could say that a snake has no legs, English has no morphology, and yet they are both in their own way perfect creatures, they have plenty of other complex qualities. The problem is that traditionally (and often enough today) the standard notion holds that grammar and morphology are one and the same: in German there’s der, die, das, in French je vais, tu vas, il va. Many people believe that once they learn that, the rest is just logic, style, or pronunciation, which are of course important, but are ultimately just window dressing to the main show: grammar. So strong was the desire for morphology that we even had to conjugate English verbs; for example, the past tense of the verb bírni (to have) went thus: I had, you had, he/she/it had, we had, you had, they had. This is what I had to rattle off when the teacher ordered me to conjugate this verb in the past tense. Compared to French, German, and Latin, it was ridiculous.

Meanwhile the real rules of English grammar were hardly mentioned at all. For instance, nobody told me – I only learned it later at university – how vastly different are the questions Who shows the picture? and Who does the picture show? For the longest time I thought these were mere stylistic variations, that each could mean the other (there are no grammar rules, after all), it’s just that the one containing does is more English and I should use that one whenever possible. So much for romanticism: like when a gorgeous Middle Ages ruin perched in a field of flowers turns out to be the facility housing the castle’s gas meter.

By the time the revolution of ’56 had swept away the Mrs. Bella project, I was nearly eleven years old. The family approved of me continuing English, and my grandmother found another teacher: Mrs. Mimi. She lived in the neighboring building, so I could go over on my own from the end of November, once the fighting had subsided and the area was quiet again, at least during the day. After dark it was still common to hear shouting, rushing about, sometimes gunfire. One didn’t really see children on the street beyond the three or four hours each morning when the grocery store was open, and everyone was standing in line for food. School only started in January of ’57, so I was proud to have been keeping busy while my classmates were loafing about at home – all the same, I was still jealous of them from time to time. Mrs. Mimi was disciplined and practiced. She lived alone, her students came every hour on the hour. Clearly a private enterprise, untaxed, but that was common in those days.

I think Mrs. Mimi was actually a German teacher. She had some old English textbooks which depicted a very “middle-class” world, filled with stories that played out on the train or in a restaurant and were intended to be funny. In one of them, a young boy was having lunch with his stern uncle who wouldn’t let him get a word in edgewise as he regaled the boy with tales of his military exploits. When they were finished eating he finally said: “Now, my boy, what was it you wanted to say!” – “It doesn’t matter anymore,” said the boy. “There was a caterpillar on your lettuce, but you have eaten it already.” This was how communication began: English was no longer merely a dry subject, but something with which you could express all sorts of things. Mrs. Mimi did her job well, I simply didn’t like her. She didn’t paint her nails, she didn’t smoke, but she was dull and old-womanish. And I, in the meantime, was growing up: the time had come for a male teacher.

My grandmother asked around her network of friends (read: out front of the church after mass), and somebody recommended Mr. Paul. He was a lean, tired man, perhaps forty-five, with a thin moustache. Something in his appearance suggested he had been released from prison. Mr. Paul constituted a great leap forward. He’d studied economics in England and even had his doctorate, making him Dr. Paul Szolnoki, but he worked in a wretched profession: he was a purchasing agent, which forced him to travel twice a week down past Szeged to the settlement of Szőreg, and he might have had even more jobs, he had no time left to sleep. He regularly nodded off during our lessons when I was supposed to be speaking or reading something out. I paid close attention to his eyelids, and when they closed, I fell silent, like hitting STOP on a cassette recorder, and when he opened them again, I continued without a hitch. Sometimes he noticed, and would say: “Keep on! I’m watching!” – but he wasn’t watching, and I was refining my technique. Mr. Paul had interesting textbooks, relics of the previous regime (as he himself was) that had been published in Hungary before the war, exciting scout adventures with a strong Christian bent. I understood – I was all of twelve years old, after all – that if the Russians hadn’t come in, and if they hadn’t banned Western languages and the scouts, these would have been the books I’d be studying in school.

Mr. Paul spoke English very well, nothing at all like Mrs. Mimi (let’s not even mention Mrs. Bella), and at first I didn’t understand what he was saying. His pronunciation was authentic, I’d never heard its like. “The books uh good,” he’d say; to which I, the little smart-aleck, would reply: “That’s not correct, sir. The books ARE good – in plural, no?” He waved me off, said it was fine this way, that certain words get clipped or dropped (though he couldn’t say which words or when, he wasn’t really a teacher!), and that this was proper English. I got my hackles up, but the real crisis came later, when in one of the texts appeared an English boy named Arthur (who’d come to Budapest for a scout jamboree), and I gloriously read out the name with stalwart German diction: “are-toor,” to which Mr. Paul said: “ah-thuh.” I looked at him: pardon me, what? “Ah-thuh,” he said again, and jabbed at the word Arthur. A beat passed before I realized that’s how he wants me to say the name Arthur: “ah-thuh” (this is indeed standard British pronunciation), he wants me to stick my tongue out at the “th” sound. This was so appalling, so unheard of, that I simply had to inform my parents. Would that I hadn’t: every member of the family repeated ad infinitum: “ah-thuh,” tongue well and stuck out. Mr. Paul was the first genuine English speaker I’d met, but – may he rest in peace – teaching was not his forte. After two years, he disappeared: as I remember, he fell ill. And no wonder. He popped “Kofka” caffeine tablets one after the other during our lessons, and the poor man still fell asleep.

My mother took up the mantle of finding my next English teacher this time, and the result was entirely different than my grandmother’s cohort. One of my mother’s colleagues recommended Jenő Barka, a certified English teacher at Corvinus University. He was quite pricey (40 forints per hour, and in 1961!), but there was no denying he’d mastered his craft. There was just one problem: he was a Communist party member, and my mother warned me to be careful about what I say around him. Don’t tell him about Mr. Paul’s scout activities or open-air masses. I was in secondary school by then, able to keep from running my mouth, and I forged a wonderful working relationship with Jenő Barka which lasted five years. He was not “Mr. Jenő” to me, but “Dr. Barka,” partly because I was now a big boy, partly because he was a stranger, a business partner. He was a jovial, heavy-set bloke with a sharp sense of humor. He held the lessons in his flat, far away, and I had to take the tram to get there, always in the evening, but I didn’t mind – long gone was the warm nest of home.

It is this man I have to thank in large part for my English knowledge. I progressed quickly, so we often just had conversations, or read poetry; he even helped me correct the Rolling Stones lyrics I sang for our beat band. His wife, a sad, lean woman, would bring us soda waters.

I avoided all political topics, and soon enough, so did Dr. Barka. I’m not sure if he really was a party member or a Communist at heart. He spoke British English, not so beautifully as Mr. Paul, but I had my fundamentals in place by then, and Jenő Barka carefully fine-tuned them, developed them, and soon enough I was speaking better than he was – just as the good music teacher will often produce better musicians than he himself is. He was the first to demonstrate for me American pronunciation (in those days we had precious few ways to hear it!), I remember he used the accent for the word pullover, and how his expression would change when he did.

I was sixteen years old in 1962, the time of the great breakthrough of English pop music. My friends and I listened to Radio Luxembourg, an English-language commercial station. We listened attentively, short-wave, 49.26 meters, at night, the signal was quite good, though a little feddinges (fading for the non-Hungarians). The Beatles, The Rolling Stones, The Animals, The Who, Marianne Faithfull – why, is this the same country from Mrs. Mimi’s restaurant tales? From Mr. Paul’s scouts? I was glued to the radio, learning, learning, and learning some more.

“My mother was a tailor, sold my new blue jeans…”

Hmm, something’s not right here, why did she sell her son’s pants? Ah ha! Got it!

“…sewed my new blue jeans…”

She sewed her son a new pair of pants! The quality of my English pronunciation earned me the role of singer for my band, and I was well able to parrot the falsetto of Eric Burdon. We were a cover band; that is, we tried to reproduce the sound that was on the original record note for note. After all, the records couldn’t be bought, and because of the fedding, not just anyone could pick up the signal from Luxembourg, only my good buddy Béci, who was preparing for his electrical engineering studies.

My love for the English language became – if I might name it so – a carnal relationship when I was seventeen years old and I accompanied my parents on a work-related trip to Scotland. We only went to Edinburgh, there and back, but it was wondrous. I got the chance to speak with real English speakers, read signs and notices, listen to them speaking (more listening than understanding, for their accents were Scottish, and I’d never heard it before).

After all this, it was clear that I would study English at university. Party member Jenő Barka prepared me for my entrance exams in 1965. “There will be political questions, won’t there?” I asked. “Yes, but it’s nothing to worry about,” he replied. “Just always say what you think.” Then, after a moment’s reflection: “But make sure you always think what it is you have to say.”

The entrance exams were a success, and I selected Italian as my other focus. I began my studies at Eötvös Loránd, but that’s another story. This story was an account of my love; what comes after, well, that’s marriage.

Egy romantikus szerelem

Kilencéves koromban kezdődött. Ne lepődjenek meg: van szerelem, amely ilyen korán kezdődik, például a kis Dante is kilencévesen szeretett bele Beatricébe. Én kilencévesen szerettem bele az angol nyelvbe. Egy osztálytáram, Bertényi Isti – komoly, hosszúkás arcú fiú – elmesélte, hogy a bátyja angolórákat vesz egy bizonyos Bella nénitől, aki a mi utcánkban lakott. Úgy gondoltuk, jó lenne angolul tanulni. Megkérdeztük egy további osztálytársunkat, Czigler Arnoldot, hogy akar-e csatlakozni. Akart, annál is inkább, mert a családjával kivándorolni készültek Ausztráliába. Ezt persze nem mondta meg nekünk (talán neki se mondták meg otthon), hiszen 1955-ben a kivándorlás puszta gondolata is illegális volt, disszidálásnak nevezték, és különben is, a papája börtönben ült (ebből viszont nem csinált titkot).

Aznap délután találkoztunk Bella néni háza előtt. Fölmentünk és becsöngettünk. Bella néni fiatal volt, visszagondolva talán 35 lehetett, de nekünk persze néni. Meglepődve kérdezte, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk. Bertényi közölte, hogy a bátyja ide jár angolra, és mi is szeretnénk tanulni. No jó, mondta Bella néni, de a szüleink tudnak erről? Nem tudnak, mondtuk, és kissé csodálkoztunk, hogy hogy jön ez ide – hiszen nem tilos vagy helytelen dolog nyelvet tanulni, igaz? Siettünk leszögezni, hogy természetesen fizetünk (10 forintot kért óránként, azt össze tudtuk volna dobni a zsebpénzünkből). De ő csak nevetett és ragaszkodott hozzá, hogy a szüleink hívják föl vagy írjanak neki. Ez meg is történt, úgyhogy a következő héten megkezdődtek az órák.

Bella néni érezhetően unta az egészet, óra közben cigarettázott, lakkozta a körmét, néha a kettőt egyszerre. A férje bejött félig felöltözve és a nyakkendőjét kereste. „Pardon, a kis professzorok!”, mondta. Amikor ’56 októberében kitört a forradalom, az egésznek vége lett. Czigler apja kiszabadult, s ők azonnal elmentek Ausztráliába, Bertényit meg engem ki se engedtek a szüleink az utcára.

Ennyi év után elmondhatom: Bella néni fabatkát sem ért. Angoltudása minimális lehetett, a tanításról fogalma se volt, az órák értelmetlenül teltek. Könyv nem volt. Ez utóbbit nem lehetett fölróni: angol könyveket nem lehetett kapni, vagy voltak az embernek az ostrom előttről, vagy nem. De megtanította a do-does-did és a he-she-it szavak használatát. Lediktált pár magyar mondatot, és azt kellett angolra fordítani házi feladatként. „Mikor jön a húsvéti nyúl? A húsvéti nyúl húsvétkor jön.” Bella néni kontár volt, de a beavatásom megtörtént, hiszen ez volt az első idegen nyelv, melyet tudatosan tanulni kezdtem.

Kevésbé tudatosan már jóval előbb elkezdődött. Hároméves voltam, amikor nagyanyám, aki a nevelődésünket felügyelte, óvodába íratott be. Nem az újonnan létesült állami óvodák egyikébe, ahol 1950-ben Sztálin bácsiról kellett énekelni, és ahol – ez még nagyobb probléma volt – különböző társadalmi osztályok gyerekei keveredtek; nem, ő egy magánóvodába íratott be. Ezt egy csúnya, magas, rendkívül kedves hölgy vezette, Ida néni. Volt egy specialitása: az angol! „Angol Óvoda”, ez volt a neve. Verseket, dalokat és kis történeteket tanultunk angolul. Az óvoda a lakásán volt a Kosztolányi térnél, tágas volt, és tiszta. Ida néni profi volt, ezt háromévesen is látta az ember. A végén már ismertem a betűket, emlékszem egy képeskönyvre, amiben egy nagyon mérges ember azt mondta: „Give me my dog!”, és ezt többször megismételte, egyre nagyobb betűkkel, végül az egész lapot betöltötték: GIVE ME MY DOG!!! Ijesztő volt.

Húsz évvel később egyszer mentem a Körtéren, és egy nagyon idős, szálegyenes hölgy rám kiáltott: „Edöm! Hau nájsz tu szí jú! Hau ár jú?” Ida néni volt: fölismerte a felnőtt emberben azt a gyereket, akit utoljára ötévesen látott. Folyamatosan beszélt angolul, de a kiejtése förtelmesen osztrák–magyar volt. Szinte röstelltem válaszolni, mert addigra már jó angol kiejtésre tettem szert, és nem akartam felvágni vele vagy őt megszégyeníteni. De nem bánta (vagy nem is vette észre), és lefolytattunk egy kifogástalan, udvarias kis konverzációt. Elmondtam, hogy az egyetemen angol szakot végeztem. Kicsit oldalra billentette a fejét és azt mondta: „Jú szí?”

No de térjünk vissza a hároméves koromhoz. A családom az angoltanulást hitetlenkedve fogadta. Give me my dog? Tényleg van ilyen? Kétnyelvű család voltunk, főleg németül beszéltünk, mivel anyám szülei osztrákok voltak. A két bátyám meg én anyanyelvként szedtük magunkra a németet a magyarral párhuzamosan, és most a kis Ádámka hazajön az óvodából, és azt mondja, „ö grín fíld” (zöld mező), ahelyett, hogy ein grünes Feld – mindenki rajtam röhögött! Elrontott németnek hangzott. A bátyáim elkezdtek „angolul beszélni”, magyar és német szavakat torzítottak el annak alapján, amit tőlem hallottak. Apám is csatlakozott, és hamarosan a krumplit „krömpláj”-nak nevezték, és ha beléptem a szobába, azt kiabálták. „Hau du ju dú?” (azt hitték, ez azt jelenti: Hogy vagy?).

Az angol volt ugyanis az a nyelv, amit senki sem tudott a családban. Mindenki tanult franciául és tűrhetően beszélték is, ahogy egy közép-európai, középpolgári családban természetes. A szüleim tudtak olaszul, mert zenészek voltak. De angolul? Minek az? Gyakorlati haszna csekély, hacsak nem akar az ember odautazni – de akkor meg a francia teljesen elegendő. A nagypapa emlékezett egy pár elrontott angol szóra, ő ugyanis tagja volt a Szingapúri Lovaspóló Klubnak, amikor 1904-ben mint fiatal tengerésztiszt ott állomásozott. Mutatta is a tagsági igazolványát. De sose hallottam senkit angolul beszélni: ez vonzóvá tette a szememben, romantikus kalanddá. A hegy, amit még senki sem mászott meg – nagy kihívás az ifjú hegymászónak!

Ha megpróbálom fölidézni, milyennek találtam az angolt, határozottan romantikus képet kapok, abban az értelemben, ahogy az esztétika meg az irodalomtörténet meghatározza a romantikát. Úgy látszott, hogy az angolnak kevés nyelvtani szabálya van, hogy inkább érezni kell a dolgokat, nem érdemes logikát keresni benne, hogy miért jó ez a mondat, a másik meg nem, vagy miért így ejtendő ez a szó, a másik meg nem. Mindez az angolt látszatra hasonlóvá teszi egy romantikus műalkotáshoz. Valami organikusan, természetesen nőttnek látszik, mint egy angol kert, nem olyannak, mint a megtervezett francia kert. Nincsenek derékszögek, párhuzamosok és perspektívák, mindent a jó hangzás dönt el, meg a logikátlan, édes hagyomány.

Izgalmas volt az is, hogy semmit sem úgy kellett mondani, ahogy normális ésszel várnánk. Már az ábécé se á-bé-cé volt, hanem éj-bí-szí. Ennek megvoltak az előnyei: ha leckeírás közben fölém hajolt valamelyik családtag, hogy megnézze, mit csinálok, nem tudtak csak úgy futtában kijavítani (mint tették a némettel, franciával, olasszal), hiszen ki se tudták mondani, amit láttak; és ha megpróbálták, én fölényesen kijavítottam őket. A bátyáim egy ideig „dabljú”-nak neveztek, annyira viccesnek találták a betű nevét. „Gyere ide, te kis dabljú”, mondták és megcsavarták a fülemet.

Úgy látszott, hogy az angol nyelvtan nagyon könnyű, fontosabb a stílus meg az „angolos”, idiomatikus kifejezésmód. Igen, Pali bácsi (lásd alább) odáig elment, hogy azt mondta: az angolnak nincs nyelvtana, csak kifejezései vannak: anglicizmusok. Most már tudom, hogy ez a benyomás téves. Az angolban is vannak szabályok, ugyanannyi, mint más nyelvben. A Quirk-féle nagy angol nyelvtan 2000 oldala nem romantikus benyomásokkal van tele, nem ízes anglicizmusokkal, hanem szabályokkal. Tény, hogy az angol legtöbb szabálya mondattani, azaz a szavak elrendezését illeti, és nem a szavak nemét vagy ragozását, mint más nyelvekben. Más az, hogy I had repaired my car (Megjavítottam a kocsimat) és I had my car repaired (Megjavíttattam a kocsimat) – lám, a magyarban a szórend azonos, a ragozás más. Ami szegényes az angolban, az az alaktan, hiszen alig van igeragozás (I speak – he speaks) és főnévragozás (book–books). Valóban: a más nyelvekben oly gazdag és nehéz alaktan az angolban sekélyes és érdektelen. Oké, mondhatnánk, a kígyónak nincs lába, az angolnak nincs alaktana, de a maga módján mindkettő tökéletes lény, van neki elég más bonyolult tulajdonsága. A probléma az, hogy hagyományosan (és sokszor ma is) az általános elképzelés szerint a nyelvtan az alaktannal egyenlő: der, die, das, meg je vais, tu vas, il va. Sokan azt hiszik: ezeket kell megtanulni, aztán a többi már logika, stílus, illetve kiejtés, amik persze fontosak, de csak díszítő elemek a lényeg, a „nyelvtan” mellett. Olyan erős volt az alaktan-központúság, hogy nekünk még ragozni kellett az angol igéket, például a „bírni” ige múlt ideje így szólt: I had, you had, he/she/it had, we had, you had, they had. Ez tényleg nevetséges volt a franciához, oroszhoz, latinhoz képest. Közben az angol nyelvtan igazi szabályait alig említették. Nekem például senki se mondta – csak az egyetemen döbbentem rá –, hogy mekkora különbség van aközött, hogy Who shows the picture? (Ki mutatja meg a képet?) és Who does the picture show? (Kit mutat a kép?) Addig azt gondoltam, hogy ezek stiláris változatok, mindkettő jelentheti mindkettőt (hiszen nincsenek nyelvtani szabályok!), csak hát a második, a does tartalmú, sokkal angolosabb, lehetőleg azt kell használni. Ennyit a romantikáról: mint amikor kiderül, hogy a kertben álló középkori rom voltaképpen a kastély gázórája.

Mire az 56-os forradalom elsöpörte a Bella néni-projektet, majdnem 11 éves voltam. A család helyeselte, hogy folytassam az angolt, a nagymama talált egy másik tanárt: Mimi nénit. A szomszéd házban lakott, mehettem egyedül már november végétől, amikor a harcok lecsendesedtek, és a környék nyugodt volt, legalábbis napközben. Sötétedés után még gyakran lehetett hallani kiabálást, rohanást, néha lövéseket. Gyereket nemigen lehetett látni az utcán, kivéve délelőtt abban a három-négy órában, amikor a közért kinyitott, és mindenki sorban állt élelmiszerért. Az iskola csak ’57 januárjában indult, úgyhogy büszke voltam, hogy van dolgom, miközben az osztálytársaim otthon unatkoztak – néha meg irigyeltem őket ugyanezért. Mimi néni fegyelmezett volt, és rutinos, hatvan év körüli. Egyedül élt, óránként jöttek a tanítványok.

Azt hiszem, Mimi néni igazából némettanár volt. Voltak régi angol tankönyvei, amik egy nagyon „middle-class” világot ábrázoltak, viccesnek szánt történetekkel, melyek vonaton és étteremben játszódtak. Az egyikben egy kisfiú ebédelt a szigorú nagybátyjával, aki nem engedte, hogy a gyerek közbeszóljon, miközben ő a katonaélményeit mesélte. Az ebéd végén azt mondta: „Na, fiam, most mondhatod, amit akartál!” – „Már nem érdekes – mondta a fiú – egy hernyó volt a salátádon, de megetted.” Elkezdődött a kommunikáció: az angol már nem csak tantárgy volt, hanem közölni lehetett rajta mindenfélét. Mimi néni jól tette a dolgát, csak én nem szerettem. Nem lakkozta a körmét, nem dohányzott, de fakó volt, és öregasszonyos. Én meg közben cseperedtem: ide már férfi tanár kellett.

A nagymama körbekérdezett az ismeretségi hálózatán (értsd: mise után a templom előtt), és valaki Pali bácsit ajánlotta. Sovány, fáradt ember volt, 45 lehetett, vékony bajusszal. Valami azt súgta a megjelenésén, hogy börtönből szabadult. Pali bácsi nagy lépés volt előre. Angliában végzett közgazdasági egyetemet, doktorátusa is volt, de egy nyomorúságos állásban dolgozott: anyagbeszerző volt Szőregen, ezért hetente kétszer le kellett utaznia a Szeged melletti községbe. Talán más munkákat is vállalt, aludni nem maradt ideje. Rendszeresen elaludt óra közben, amikor nekem kellett felolvasnom vagy beszélnem. Figyeltem a szemhéját, és amikor lecsukódott, elhallgattam, mint egy magnón a STOP gomb, s amikor kinyitotta, zökkenőmentesen folytattam. Pali bácsinak érdekes tankönyvei voltak, az előző rendszer maradványai (mint ő maga is), a háború előtt jelentek meg Magyarországon, izgalmas cserkészkalandokkal, erős keresztény alaphanggal. Értettem – hiszen már 12 éves voltam –, hogy ha az oroszok nem jönnek be, és nem tiltják be a nyugati nyelveket meg a cserkészetet, akkor ezekből tanulnék az iskolában.

Pali bácsi nagyon jól beszélt angolul, annyira másképp, mint Mimi néni (Bella néniről nem is beszélve), hogy először nem is értettem, mit mond. Autentikus kiejtése volt, ilyet sose hallottam. The books’re good. (A könyvek jók.), mondta; én meg, a kis okoskodó, azt mondtam: nem jól tetszett mondani, The books ARE good. – többes szám, nem? Leintett, hogy bizonyos szavakat el kell nyelni (nem tudta megmondani, hogy melyiket, nem volt nyelvtanár!), és hogy ez így szép. Gyanús volt ez nekem, de a krízis akkor következett be, amikor az egyik olvasmányban megjelent egy Arthur nevű angol fiú (a cserkész-jamboree-re érkezett Budapestre), és én szépen kiolvastam a nevét derék németesen, „ártur”, mire Pali bácsi azt mondta: „áfö”. Ránéztem: elnézést, micsoda? „Áfö”, mondta újra, és az Arthur szóra bökött. Eltelt egy idő, míg rájöttem, hogy azt akarja, hogy én az Arthur nevet így mondjam: „áfö” (valóban ez a művelt brit kiejtés), hogy dugjam ki a nyelvemet a „th” hangnál. Ez annyira meghökkentő volt, annyira hallatlan, hogy el kellett mondanom a szüleimnek. Persze a család minden tagja azt ismételgette: „áfö”, jól kidugott nyelvvel. Pali bácsi volt az első hiteles angol beszélő, akivel találkoztam, de tanítani, azt nem tudott. Két év után megbetegedett. Nem csodálom. „Kofka” nevű koffeintablettákat szedett óra közben, és még így is elaludt szegény.

Ekkor anyám egyik kollégája javasolta Barka Jenőt, aki hivatalos angoltanár volt a Közgáz egyetemen. Nagyon drága volt (40 Ft óránként, 1961-ben!), de értette a mesterségét. Egy probléma volt csak vele: állítólag párttag volt, anyám figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mit mondok előtte. Ne mesélgessem a Pali bácsi cserkészeit és szabadtéri miséit. Már gimnazista voltam, tudtam tartani a számat, és remek munkakapcsolatot alakítottam ki Barka Jenővel, amely öt évig tartott. Őt már nem szólítottam Jenő bácsinak. Joviális, testes alak volt, éles humorérzékkel. A lakására jártam, messzire, villamossal kellett menni, mindig este, de nem bántam – ez már nem az otthon meleg fészke volt.

Az angoltudásomat jórészt ennek az embernek köszönhetem. Én kerültem minden politikai témát, és ő is leállt ezzel elég hamar. Nem tudom, hogy tényleg párttag volt-e, vagy tényleg kommunista érzelmű. Nem beszélt olyan szépen, mint a Pali bácsi, de az én kiejtésemet ügyesen javítgatta, úgyhogy hamarosan szebben beszéltem, mint ő – ahogy a jó zenetanár is sokszor jobb muzsikust nevel, mint amilyen ő maga. Sőt, segített pontosítani az angol szövegeket, amiket énekeltem a beat-együttesben. Például hogy nem sold my new blue jeans (= eladta), hanem sewed my new blue jeans (= megvarrta), hát persze. Ez 1962-ben volt, az angol popzene nagy áttörése idején, 16 éves voltam. A Luxemburg rádió elég jól bejött éjjel, csak kicsit „feddinges” volt (értsd: fading, elhalványulás). Beatles, Rolling Stones, Animals, Marianne Faithfull – létezik, hogy ez ugyanaz az ország, mint amiről Mimi néni éttermi történetei szóltak? A Pali bácsi cserkészei?

Kezdtem az angol után Angliába is beleszeretni. Ez a szerelem – mondjuk így – testi kapcsolattá 17 éves koromban vált, amikor a szüleimet elkísérhettem Skóciába. Csak Edinburghba mentünk, oda-vissza, de az mesés volt. Lehetett angolul megszólalni, olvasni a feliratokat és hallgatni, ahogy beszélnek (inkább hallgatni, mint érteni, mert azért skótosan beszéltek, olyat addig nem hallottam).

Ezek után világos volt, hogy angol szakra megyek az egyetemre. Barka Jenő, a párttag készített föl a felvételire, 1965-ben. „Ugye politikai kérdések is vannak?”, kérdeztem. „Igen, de az nem gond”, válaszolta. „Mindig azt mondd, amit gondolsz.” Majd kis tűnődés után hozzátette: „De ügyelj, hogy mindig azt gondold, amit mondani kell.”

A felvételi sikerült, másik szakomnak az olaszt választottam. Megkezdtem tanulmányaimat az Eötvös Lorándon; de az már másik történet. Ez a beszámolóm a szerelemről szólt; ami ezután jön, az már a házasság.

Ádám Nádasdy was born in Budapest in 1947. He is an author, poet, linguist, and translator. He has won numerous Hungarian literary prizes including the 2020 Aegon Literary Prize for his 2019 poetry collection I’m Clearly Hanging Here (Jól láthatóan lógok itt, Magvető Publishing). Nádasdy has translated numerous plays by William Shakespeare, and Dante’s Divine Comedy. His most recent works include a poetry volume, Rocking Boat (Billeg a csónak, Magvető, 2024), and a collection of essays on linguistics, Tuxedos and Bermudas (Szmoking és bermuda, Magvető, 2024).

Austin Wagner is an American living and working in Budapest as a HU-EN literary translator. His translations run the gamut from speculative fiction to contemporary prose and poetry to children’s literature, and you can find his work at Asymptote, The Continental Literary Magazine, Weird Fiction Quarterly, Versopolis, Lunch Ticket, and Hungarian Literature Online, where he is also co-editor. His sample translation of two short stories from Ádám Nádasdy’s prose collection The Bearded Neptune was shortlisted for the English PEN Presents Award.

20 February 2025