Excerpts from Mother’s Nature Remembered by Miklós Vámos translated by Ági Bori
Mother’s Nature Remembered
All of a sudden he could clearly smell a particular scent, for which he was crazy as a child. Every time he caught sight of his mother, he ran to her, hugged her knees, dug his face into her lap, and smelled her with delight.
The scent of a mother.
By today he knew it consisted of the sour odor of cigarettes, cheap soap, and perfume, furthermore… her sweat, which he never found loathsome. He loved to breathe it in.
With time, the scent of a mother was washing out, leaving no trace, and only its memory survived. Recently his mother has been regularly wetting her bed. She usually denied it. Ladó always found the bedding—drying in the bathroom and only partially washed—pretty sinister. Only once did he catch her red-handed in the act, as she was taking the soiled sheets off the bed. It’s all right, Lacika, my second childhood is just around the corner… I wish this was my biggest problem.
At the time they had not yet found out what her greatest problem was.
Some ominous signs had been there already.
When, on the fourth day, his mother was unexpectedly kicked out of the hospital ward that housed the suicidal patients, Ladó was close to beating up the head physician. When one of the nurses called and informed him that he could take his mother home, he got into his car at once and burned up the road on his way to the hospital. He was grinding his teeth as he pictured himself flinging open the white door, with its scarcely remaining patches of lacquered paint. He pictured the round-headed doctor sitting at his desk, placed close to the window at an angle, reading a professional review—if the money-hungry asshole ever reads any reviews at all—looking up in surprise to see Ladó: Can I help you, sir? But instead of answering, Ladó would step up to the head physician, remove his golden-framed glasses with a single elegant move, smash them to tiny pieces, scatter the remains all over the floor, do a little step dance on them to complete what he’d started, the little shards of glass and the metal parts crackling under his shoes, but that would only be the beginning! Ladó then, utilizing scissor kicks, would spring on top of the desk, grab the head physician’s face and kick it with his knee, rip out a ribbon-like piece of his perfectly clean shirt only to wipe up the gurgling blood, then get a hold of his bottom lip with both hands and tug at it, stretch it upwards, try to pull it over his almost perfectly round head, until the flesh tears and the nerves snap, then he would start to knock out his impeccable teeth one by one, while at the same time asking a pointed question to accompany each crunch: I understand you have to get rid of my mother, because suddenly someone else is in greater need of a bed? The day before yesterday, when I slipped fifteen thousand forints into your pocket, you made a speech about taking care of my dear mother until she’s perfectly healthy, but now you happen to need her place, don’t you? You mean fifteen thousand wasn’t enough? My mother’s entire monthly pension is sixteen thousand, you motherfucker, how much do you want for doing what you’re obligated to do anyway? You’ve been kissing my ass so politely until now, I’ll be glad to do this, Mister Ladó, and I’ll do that with pleasure, Mister Ladó, and now you’re about to send my mother over to the insane asylum in Lipótmező, just like that, because her private practitioner, Doctor Gizella Bartosik, works there, when I’ve told you in a perfectly comprehensible manner that my mother had left that place a couple of weeks ago, besides, the fact that she’d attempted suicide is not exactly proof for what you’d call a successful medical result, is it? How can you be sending her back there? Have you forgotten our agreement? We said we’d look for an appropriate sanatorium as part of the follow-up treatment! Or have you forgotten it? Or what? How can you be such a fucking ass, Doctor? Can you hear what I’m saying? Because, of course, by then he would have torn off the head physician’s ears, too.
What happened instead was that, as soon as he sat down onto the tiny couch, upholstered with imitation leather, he ceased to be Ladó The Funny, the comedian known all over the country, and morphed into a submissive relative of his mother, a piece of work. The man with a round head told him in an official voice that the current treatment of his dear mother had ended, and successfully so, but she had to be placed in another medical institute for the follow-up treatment. It was only logical that he’d thought of her own private practitioner, but if Mister Ladó had a different idea, he’d welcome a suggestion. Ladó tried desperately to concentrate. What other idea could I have? he asked. But then he remembered Kútvölgyi Hospital.
His mother had always been fond of privileges. She complained all the time that Ladó’s wife—unlike her, his mother—had the chance to see doctors in Kútvölgyi. His mother viewed Kútvölgyi hospital as a health paradise where even corpses could be revived. Ladó hated comrade privileges with a passion and he himself chose not to take advantage of treatments at Kútvölgyi back when he had the chance. A gynecologist they knew helped Zsuzsa get a treatment permit to the hospital—to be renewed every six months.
Socialism had been over for years, Ladó had no idea how to get into Kútvölgyi nowadays, when, in theory, patients could choose their own hospitals. There existed, of course, a wide trench between practice and principle. Regardless, his mother would gladly go to Kútvölgyi, if she was under the impression that it was a special privilege. Okay. I’ll deceive her into going there.
He promised the head physician he’d take measures at once. All right, the man with a round head said, we’ll wait until six in the evening. Doctor, it’s quarter to twelve and a Friday, what on earth would I be able to arrange by six in the evening? The head physician’s official tone surfaced again. He began to list numbers concerning beds and incoming patients, and Ladó already knew he would have to forget about his earlier pledge to smash his glasses and shove his knee into his face and tug at his bottom lip to pull it over his head and knock out his teeth and tear off his ears. He slid two five-thousand forint banknotes into the doctor’s pocket, and they agreed on Monday morning, eleven o’clock, as the final deadline. If Ladó can find a place that would take his mother, he could take her there, but if he cannot, she will be transported to Lipótmező by ambulance.
Ladó looked into his mother’s room. She was in the middle of a screeching quarrel with one of the nurses, because the nurse hadn’t brought her the bedpan and the wet sponge fast enough. Ladó tried to pretend he had nothing to do with the hysterical old woman, and escaped as soon as he could.
The question is not to be or not to be—we are, for now, over that—but instead: How can I arrange for Mom to be assigned to Kútvölgyi?
Should I drive there and try to see the director? No… that’s not the way matters are settled in this country. His brain, like a demented jukebox, was turning the records at high speed, searching for the right person with the right connections. The first name that came to Ladó’s mind was Doctor Ropi Hegedűs, whose relative—a nephew, perhaps—worked at Kútvölgyi as a lung specialist. But first he had to find out the number for Doctor Ropi Hegedűs.
However, once he got him on the line, the lead soon fizzled out, as the nephew turned out to be a niece and a night-shift nurse, and she had transferred to the National Traumatic Institute years ago. In spite of this, Doctor Ropi Hegedűs nattered away for nearly half an hour about how proud he and his wife were of Ladó The Funny, how they paid attention to his every move, and that they clipped out and collected newspaper articles about him. Ladó was soaked in perspiration. Because of his upbringing, such compliments always felt like insults.
His next try was a man named Feri, the retired head of Radio Cabaret. Ladó knew for sure that in the previous political system the man would easily have wangled anyone into the top comrades’ mental hospital. The question was, how much had remained of his old connections, if any.
Feri asked Ladó to give him half an hour to think. Exactly thirty minutes later he called him back: All right, Ladó, Doctor Jenő Szalatnay will be expecting you and your mother on Monday morning at eleven o’clock. Szalatnay is the head of neurology at Kútvölgyi, on the tenth floor, if I remember correctly. How can I say thank you, old chum? No need. And… How much payola do you think a doctor like Szalatnay wants? How should I know, kid, I’m only an aged pensioner.
So his mother got into Kútvölgyi Hospital, and Ladó felt sure of himself—at least this one time, he finally did manage to make her happy. See, Lacika, his mother screeched, we have clear evidence that you’d never given a shit about your mother, never in your life! How many times have I told you that a transfer would only take a phone call, but you were too stingy to make that single phone call and would rather have me rot alive in Lipótmező, whereas I could have come here all the time, to this comfy little room, where I’ve got my own fridge, my own little radio, lots of fun and frivolity, except for one thing: my depression! Gone with the wind! To hell with it!
Please, Mom, Ladó asked his mother when she finally stopped to take a breath, don’t shout! But she never listened to such remarks when she was so up. Doctor Jenő Szalatnay, on the other hand, gave his professional opinion in his office in such a low voice that Ladó had to ask several times, as if he were deaf: Pardon me? We’ll submit your dear mother to a thorough examination, and based on that, we’ll decide what the most urgent needs are, what to do in the long run, in other words, what our treatment plan and strategy would have to be. Doctor Jenő Szalatnay put on an encouraging smile. Now that’s the way to talk, Ladó said to himself, and, in a sudden wave of generosity, handed the doctor twenty thousand forints. Oh, there’s really no need for this, the doctor said, and placed the sum in his back pocket. His skin was as tawny as if he had spent his whole life outside, under God’s vast, open skies. Ladó was unable to get rid of the obsessive thought that the man’s broad chest might be decorated with naughty tattoos.
Hirtelen egészen tisztán érezte az orrában azt a bizonyos illatot, melyért annyira odavolt kisgyerekkorában. Akárhányszor meglátta az anyját, rögtön odarohant hozzá, átölelte a térdét, az ölébe fúrta az arcát, s élvezettel szimatolta.
Anyaszag.
Összetevői közül ma már világosan meg tudja különböztetni a cigaretták fanyar illatát, az olcsó szappanét és kölniét, továbbá…igen, anya verejtékéét, mely sosem taszította. Szerette beszívni.
Ám az anyaszagot nyomtalanul elsodorta az idő, nem maradt belőle más, csak az emlék. Na persze…anya az utóbbi években rendszeresen bevizelt. Általában letagadta. Ladó mindig baljósnak találta a fürdőszobában lengedező, tessék-lássék kimosott ágyneműt. Egyetlenegyszer érte tetten az anyját, amint épp lecibálta az ágyról a foltos lepedőt. Semmi baj, Lacikám, itt a második gyerekkor…bár az volna az én legnagyobb bajom!
Akkor még nem derült ki az ő legnagyobb baja.
Voltak pedig baljós jelek.
Amikor az anyját az öngyilkosok osztályáról a negyedik napon váratlanul kidobták, Ladó igen közel állt ahhoz, hogy a főorvost megverje. Miután az egyik nővér értesítette telefonon: Ladó úr, viheti haza a kedves mamát, jöjjön érte, még máma!—autóba vágta magát, s robogott a kórházba. Vicsorgatta a fogát, elképzelte, amint föltépi a valaha fehér ajtót, melyről a zománcfesték már mindenütt pattogzott, a kerek fejű főorvos ott ül, ferdén az ablakhoz taszított íróasztalánál, egy szakfolyóiratot olvasgatva (kérdés, hogy olvasgat-e szakfolyóiratot egy pénzéhes vadbarom), csodálkozva tekint föl Ladóra, mit óhajt?—ő azonban válasz helyett odaszökken, egyetlen sikkes mozdulattal lekapja a főorvos aranykeretes szemüvegét, apró darabokra töri, a maradványokat a földre dobja, sztyepptáncot jár rajtuk, hogy gondosan bevégezze, amit elkezdett, talpa alatt érdekesen recsegnek az üvegszilánkok és a fémrészecskék, ám ez csak a kezdet! Ollózó stílusban fölugrik az íróasztalra, megragadja a főorvos tarkóját, térdével belerúg az arcába, gyorsan kiszaggat egy csíkot a férfi makulátlan ingéből, hogy letörölje a csobogó vért, majd mindkét kezével a főorvos alsó arcába csimpaszkodik, s rángatja fölfelé, megpróbálja áthúzni azon a szabályos kerek fején, egészen addig, amíg szakad a hús, pattannak az inak, akkor aztán egyenként kiveri a gondosan ápolt fogakat, s minden reccsenésnél föltesz egy-egy jól irányzott kérdést: úgy, szóval anyát rögtön ki kell raknia innen, mert hirtelen szüksége lett az ágyára?! tegnapelőtt, amikor a zsebébe gyűrtem tizenötezer forintot, még arról szónokolt, hogy addig tartják itt a kedves mamát, amíg meggyógyul, most viszont már szükség van az ágyára, mi?? tehát kevés volt magának a tizenötezer forint?! szemétláda, az én anyám egészhavi nyugdíja tizenhatezer, mennyit akar maga azért, hogy teljesítse a kötelességét?! eddig nyálasan udvariaskodott, így művész úr, úgy művész úr, most meg szó nélkül átküldené az anyámat a Lipótmezőre, azon az alapon, hogy ott a kezelőorvosa, a doktor Bartosik Gizella, noha én világosan megmondtam magának, hogy anya nemrég jött ki onnét, és az a tény, hogy öngyilkos lett, nem épp a sikeres gyógykezelés jele, igaz?! miért küldi oda vissza?! nem emlékszik, miben állapodtunk meg?! hogy majd keresünk valami megfelelő szanatóriumot az utókezelésre?! elfelejtette?! vagy mi van?! hogy lehet ilyen szemét, drága doktor úr?! hallja egyáltalán, amit beszélek?!—mert addigra persze a főorvos füleit is letépte.
Ehelyett—amint leült a pöttöm műbőrözött kanapéra, immár nem a vicces Ladó volt, az országosan ismert humorista, hanem egy munkadarab alázatos rokona. A kerek fejű férfi hivatalos hangon közölte: a kedves mama itteni kezelése eredményesen lezárult, át kell helyezni valahova utókúrára, logikus, hogy őneki az eddigi kezelőorvosa jut eszébe, de ha Ladó úrnak más ötlete van, nem bánja. Ladó kétségbeesetten összpontosított, milyen ötletem lehetne?—aztán eszébe jutott a Kútvölgyi Kórház.
Anya mindig szerette a privilégiumokat. Örökké emlegette, hogy Ladó felesége járhat a Kútvölgyibe, ő viszont nem. Anya számára a Kútvölgyi Kórház egészségügyi paradicsomnak számított, ahol még a halottakat is feltámasztják. Ladó azonban gyűlölte az elvtársi kiváltságokat, annak idején saját magának sem intézte el a Kútvölgyi-jogosultságot—Zsuzsa egy ismerős révén kapott hathavonta hosszabbítható engedélyt.
A szocializmusnak immár évek óta vége, Ladónak fogalma sem volt, hogyan kerülhet be valaki manapság a Kútvölgyibe, elvileg már a szabad kórházválasztás az alapelv. Persze, az elvek és a gyakorlat között széles a lövészárok. Mindegy, anya nyilván boldogan menne a Kútvölgyibe, ha úgy tudná, hogy ez különleges privilégium. Majd bedumálom neki.
Megígérte a főorvosnak, hogy azonnal intézkedik. Rendben, mondta a kerek fejű férfi, este hatig várunk. Doktor úr, drága, péntek van, háromnegyed tizenkettő, mit tudok én elintézni este hatig? A főorvos újra átment hivatalosba, számokat kezdett sorolni, az ágyakét, a beérkező betegekét, és Ladó már tudta, eredeti fogadalma ellenére nem törheti szét a szemüvegét, nem térdepelhet az arcába, nem húzhatja át a doktor alsó ajkát a fején, nem verheti ki a fogait, nem szaggathatja le az összes fülét. Két ötezrest dugott a zsebébe, s megegyeztek: hétfőn délelőtt tizenegy óra a végső határidő, ha addig Ladó elintézi, hogy valahol fogadják az édesanyját, akkor viheti, ha nem, mentővel átszállítják a Lipótmezőre.
Ladó benézett az anyjához, aki épp rikácsolva veszekedett az egyik ápolónővel, mert az nem hozta elég sebesen az ágyához a benedvesített szivacsot. Ladó igyekezett úgy tenni, mintha ő nem tartozna ehhez a hisztérikus öregasszonyhoz, s amint tehette, elmenekült.
Hogy a francba tudnám elérni, hogy anyát fogadja a Kútvölgyi, ez itt a kérdés, nem pedig a lenni vagy nem lenni—azon pillanatnyilag már túl vagyunk.
Hajtsak oda a kórházhoz, s próbáljak bejutni az igazgatóhoz? Á, nem így intéződnek az ügyek ebben az országban. Agya, akár egy megbomlott wurlitzer, sebesen pörgette a lemezeket, keresvén megfelelő embert, alkalmas összeköttetéssel. Elsőként a doktor Hegedűs Ropi jutott eszébe, akinek valamelyik rokona—unokaöccse?—mintha a Kútvölgyiben dolgozott volna, orr-fül-gégészként. Csakhogy előbb a doktor Hegedűs Ropi telefonszámát kellett kiderítenie. Hordozható telefonjának ismét nagy hasznát vette.
A doktor Hegedűs Ropi vonal azonban hamarosan befuccsolt, mert a rokon unokahúgnak bizonyult, s éjszakás nővérnek, ám több éve átment az Országos Traumatológiára. Doktor Hegedűs Ropi ennek ellenére majd fél óráig ontotta a szót, elmondta, milyen büszkék ők a feleségével együtt a vicces Ladóra, valamennyi megmozdulására odafigyelnek, a róla szóló cikkeket kivágják az újságból. Ladóról csorgott a víz, ő még abban a szellemben nőtt fel, hogy az ilyesfajta pofándicsérés sértésnek számít.
Másodjára Feri bácsihoz, a rádió kabarészínházának nyugállományba küldött vezetőjéhez fordult, akiről biztosan tudta: a régi rendszerben gond nélkül benyomott volna bárkit a főelvtársak gyógyintézetébe. Kérdés, mennyi maradt a kapcsolataiból, ha ugyan egyáltalán.
Feri bácsi fél óra türelmet kért. Pontosan harminc perc múlva visszahívta: Ladókám, hétfőn tizenegykor vár titeket doktor Szalatnay Jenő, ő a főorvos a Kútvölgyi idegosztályán, asszem a tizedik emeleten. Feri bácsi, hogy köszönjem meg? Sehogy. És… Feri bácsi, mennyit kell tejelni egy ilyen doktor Szalatnay Jenőnek? Honnan tudjam, apukám, én nyugdíjas vagyok.
Anya tehát bekerülhetett a Kútvölgyi Kórházba. Ladó biztosra vette, most az egyszer sikerült boldoggá tennie. Nna, látod, Lacikám, harsogta anya a kétágyas kórteremben, itt a napnál világosabb bizonyíték, hogy világéletedben szartál az anyádra, mindig mondtam én, neked csak egy telefonodba kerül, de te sajnáltad rám azt a telefont is, hagytad inkább, hogy a Lipótmezőn rohadjak meg élve, ahelyett, hogy idejöttem volna, ebbe a kényelmes szobába, ahol fridzsi van, rádió van, dőzsölés van, csak egy dolog nincs: depresszió! volt, nincs, fene bánja, elvitte a kánya!
Ne olyan hangosan, kérlelte Ladó az első lélegzetszünetben, ám anya az ilyesmit eleresztette a füle mellett, amikor ennyire fönt volt. Doktor Szalatnay Jenő viszont olyan halkan adta elő orvosi szakvéleményét az irodájában, hogy Ladó többször is visszakérdezett: tessék?—mint a nagyothallók. Alaposan ki fogjuk vizsgálni a kedves mamát, utána majd eldöntjük, melyek a legsürgősebb teendők, s mi történjék hosszútávon, más szóval, hogy mi legyen a gyógyító taktikánk és stratégiánk!—doktor Szalatnay biztatóan mosolygott. Ez a beszéd, gondolta Ladó, nagyvonalúsági rohamában húszezret adott neki. Nincs erre szükség, mondta az orvos, miközben a pénzt a farzsebébe süllyesztette. Olyan cserzett volt a bőre, mintha egész életét isten szabad ege alatt töltené. Ladó nem tudott szabadulni a kényszerképzettől, hogy a férfi széles mellkasát pajzán tetoválások ékesítik.
Miklós Vámos is a Hungarian writer who has published over 40 books, many of them in multiple languages. His most successful book is The Book of Fathers, which has been translated into nearly 30 languages. His ancestors on his father’s side were Jews who perished in the Holocaust. Fortunately, his father—a member of a penitentiary march battalion—survived. Out of the 5,000 Hungarian Jews sent off to their deaths late in World War II, only seven came back. His father was one of them. Vámos was raised in Socialist Hungary unaware he was a Jew. In an effort to save himself from his chaotic heritage, he turned to writing novels.
Originally from Hungary, Ági Bori has lived in the United States for more than 30 years. A decade ago, she decided to try her hand at translating and discovered she loved it. She is a fierce advocate for bringing more translated books to American readers. Her translations can be found in Apofenie and Hungarian Literature Online.
9 May 2023
Leave a Reply