Excerpts from Things to Do After My Death by Miklós Vámos Translated by Ági Bori
Excerpt from Things to Do After My Death
In the eyes of his master, Lord William, Alex was the jewel of butlers. It came as a great shock to Alex that after forty-two long years, give or take, he found himself alone. It was unfathomable. Moreover, maddening. The two men had a closer relationship than, for example, most married couples—minus the romance, of course. His master had his fair share of romances well into his golden years. Alex’s love life, on the other hand, has always been practically nonexistent. It was all water under the bridge now.
Back in 1957, when his master hired him, Alex deemed it a heavenly blessing, a true miracle of sorts. His master had not yet been Lord William at the time. He received the coveted honor years later from the Queen. But before that, the honor of High Excellency fell into his lap or, rather, around his neck—as that is where Franco hung the medal of honor that went along with the title.
In this moment, the jewel of butlers felt as if he had been released from a life sentence but hadn’t yet been able to rejoice. He paced back and forth in the living room of the Lord’s 33 Knightsbridge home. Surprisingly, everything felt the same as it always had, though his master was nowhere to be found. As far as his lordship’s otherworldly destination was concerned, he tried not to make guesses. He was afraid to think about such a weighty topic—do heaven and hell really exist? And if they did, where exactly was his master?
He took a few deep breaths, found himself in a languorous mood, something he did not experience often. Who would have ever thought that this opulent residence would turn out to be his home, too, and for such a long time? He added up the years once again. The calendar showed 1957 when the elegant and spindly Lord ordered him to pack up his belongings and move in with him. He said Alex could live in the servants’ quarters, if he found them suitable.
He found them more than suitable. Until then, he’d never even had his own room, especially not one so roomy and sunny. His new quarters had a view of the backyard, where other servants frequently cleaned rugs with carpet beaters. On the other side of the brick wall the neighbors kept a few horses and rode them regularly in nearby Hyde Park. The Lord claimed that years ago the previous owner of his home also had horses and kept them in the backyard, and he planned on owning one, too. Mr. Sanyi—he seldom addressed his butler by his Hungarian name—do you know how to look after horses? With all due respect, I do not. I was under the impression, the Lord went on, that in the village where you are from, people rode horses bareback. My family was very poor, the butler replied politely, and had no money for horses. Could you at least sit on a horse? My family owned cows only, and even those docile animals terrified me, let alone horses. What a wuss you are! There is no denying it, Mr. Lorenzi. De Lorenzi, the Lord corrected him, it’s a sign of nobility.
Going forward, Alex made sure never to forget to add “de” before Lorenzi. But it was rare that he needed to use the full name of his master who, in the early days, wanted to be called Sir William and, later on, Lord William. He only used Your Excellency when he was in a jovial mood.
The Lord spoke to his butler only in English, and it wasn’t long before he announced that he thought it’d be best if Alex chose a British name for himself. Alex proposed the name Smith, which meant Kovács in Hungarian, and wanted to know what his master thought of it. The Lord gave his blessing and suggested the placement of a silent p in front of Smith, which he considered to be an elegant addition. Thus, Sándor Kovács became Alex Psmith.
From then on, the Lord called him Mr. Alex or, when he was feeling cheerful, Monsieur Jean.
Alex’s Hungarian last name was hardly ever used, even less frequently than the Lord’s, and mostly on official occasions. In his heart he still identified with Sándor Kovács from Ladánybene, the village whose name its residents pronounced Ladánbene. The mispronunciation still reverberated in his ears, as if it were only yesterday that he was Sanyika Kovács, the little boy from the last house near the Csikós ploughland. His mother liked to say that he had the most radiant smile when he was a little boy. The Lord abhorred it when Alex smiled, though, and told him repeatedly not to grin. He heard it countless times before he finally forced himself not to grin ear to ear. Well, once upon a time, he thought, I used to be full of joy. Still, he was grateful to be a butler, and to have everything he needed.
In the beginning he did not understand why the Lord had a blind hostility toward his native tongue; he was unwilling to speak it, despite having been born in Pécs. He had emigrated from there, first to Holland, and then to the United Kingdom. It was there that he dropped the name Vilmos Lőrinci and became William V. de Lorenzi. It massaged his ego when others assumed that he was a descendant of a noble Italian family. But before long, his titles of lordship (his knightship, to be precise) superseded everything else. Sometimes he declared that he was so furious with Hungarians, especially with his parents and two younger brothers, that he deliberately forgot how to speak Hungarian. This was beneficial to Alex, who practically learned everything he knew in English from his master.
But now his master was gone and Alex’s weak shoulders trembled at the thought of the heavy burden that befell him. When he glanced at himself in the large entryway mirror, he saw the reflection of an old man, as thin as a rake. If an old man could be compared to a rake, that is. He barely remembered any Hungarian words. He spoke English during his entire adulthood, strutting around in his custom-made liveries. White-on-white collared shirts, vertically striped, and properly fastened bow ties. Today was the first day in his life that he could stay in his house robe all day and eat his breakfast at the kitchen island, perched on a stool. The Lord never sat on them and, instead, took all his meals in the semicircular dining room where, on most days, he ate by himself.
Important business affairs waited in a special folder, along with instructions, but there was no need to hurry, Alex thought.
He didn’t think he himself had any heirs and no material possessions worth mentioning. The Lord, on the other hand, did have heirs, but not in Great Britain. It inflamed his soul to know that instead of them, it would be the Lord’s alleged good friend, his lawyer, who would scrounge everything.
But, as the saying goes, silence is golden.
An unjust and deceitful state of affairs. Oh, well, His Excellency never cared about the truth. What he cared about was money and investments. Alex knew that he owned a lot of land in Spain, although how he acquired it was unclear. The vast amount of land had something to do with his receiving the title of High Excellency from Fransisco Franco who, at the time, basked in the adoration of the public who viewed him as their Caudillo. Supposedly, he was the Spanish Führer.
The title of Lordship had been bestowed on the Lord by the Queen for some important charity work. Alex didn’t know much about it. His master was invited to Buckingham Palace to receive the honorary title. The invitation filled him with pompous self-adulation that lasted beyond the precious moment when he had to kneel and bow to the Queen and her sword. He wasn’t much of a raconteur when it came to sharing personal stories with his servant. If Alex tried to initiate a conversation, the Lord usually raised his index finger and signaled that it was not a good time. Every morning, when he served his master breakfast on the round dining table, he took the opportunity to pose a question, the same question day after day: Your Excellency, may I speak now? Most of the time, he received the same answer: You may speak tomorrow! The reply was usually accompanied by a royal wave, whose meaning was not difficult to interpret. Alex needed to scurry back to his quarters or to the kitchen and let his master eat in peace. Lord William wished to eat alone, so that he could read his bible, The Wall Street Journal. Fetching the paper was part of the butler’s daily responsibilities—the paper needed to be delivered to the dining room at eight o’clock, not a moment before and not a moment later. Fortunately, just a short distance from the Lord’s residence stood a newspaper stand, run by a man named Mr. Jack, and he knew the butler well. Mr. Jack had occupied the same spot for longer than he cared to remember, and knew that he was allowed to keep the change—the Lord generously dispersed the tiniest pecuniary crumbs when he felt like it. And lucky for Mr. Jack, he’d been on the receiving end of the Lord’s openhandedness for decades.
The Lord was interested only in the last pages, in the sections that contained mysterious numbers, which had something to do with his investments. He never talked about them, but Alex put two and two together. Whatever the Lord wanted to keep private, he kept private. Regardless, Alex felt nothing but gratitude toward the Lord who rescued him from a refugee camp in England, where thousands of people who fled Hungary were detained after the 1956 Revolution. Numerous delegations and committees came and went, and they all stared at the displaced as though they were three-headed calves. One of the delegations was led by the Lord, and though he had had plenty of cordial conversations with others, for reasons still unclear, he felt compelled to pick Alex. Back then he was still willing to speak Hungarian: What is your name, mister? Sándor Kovács, Sir. Where are you from? From Ladánbene, Sir. The Lord wasn’t sure where Ladánbene was, and the mention of nearby Lajosmizse was not helpful either, but he offered him a position anyway, which, he briefly explained, meant being a butler at his residence.
This is how it all started.
The Lord usually smeared a smidgen of his favorite breakfast item, a soft-boiled egg, on the newspaper. Alex tried to read the paper after his master was done with it, but understood very little of it. They lived like this, day after day.
On a rare occasion when the Lord was in a jovial mood, usually after a few drinks, he called himself Lord Bill. He liked two kinds of drinks: high-end eighteen-year-old Glenfiddich Single Malt Scotch Whisky straight from Scotland (he drank no other scotch) and a certain twenty-year-old port delivered from Portugal. Once in a while he drank Calvados, but he didn’t make a fuss about that one, and happily consumed bottle after bottle from the corner grocery store. Alex usually placed the orders over the telephone to the grocer from whom, in addition to the Calvados, he also purchased the majority of their groceries, including baguettes and shoe polish and everything in between. In the opinion of the Lord, the real name of Calvados was trou normand, or Normand hole, because it needed to be drunk right before dinner, so that it could create a hole in the stomach to make room for the approaching meal. A cigar from his impressive Upmann cigar collection always accompanied his beloved whisky. For his birthday or Christmas or other important occasions he usually received cigars from Holland, directly from the Upmann family, with whom he maintained a close personal relationship.
As for the covetous lawyer, Alex hated him with a passion, no matter how many times the Lord repeated that the lawyer and his business acumen meant a lot to him, and he owed him a great deal of gratitude. This might have been the only thing in which he didn’t see eye to eye with his master. Most of the time they understood each other without words. The butler obligingly did whatever his master asked him to. It was as if they were joined at the hip, but the master, of course, was always the master, and the butler always the butler.
The important documents filled three hefty folders, slightly bursting at the seams, and needed to be looked over. The bookshelves, buckling under the weight of photo albums and rare collector’s items, were also calling Alex’s name. He defiantly nestled himself into an armchair to relax and unwind in peace and serenity. Today was the first day, the very first day, that he didn’t have to polish his master’s shoes. The Lord owned a hundred and fifty pairs of handmade loafers in addition to his collection of boots, sandals, and orthopedic shoes. Alex’s daily chores entailed polishing the loafers with the finest shoe polish, then rubbing them with a piece of soft cloth and shining them with a small fine-bristle brush. The Lord was besotted with freshly polished loafers, but wore only those that gave off a melodious squeak with each step. Alex also enjoyed those high-pitch sounds, but, to his disappointment, his own pairs, hand-me-downs from the Lord, never squeaked like that, no matter how long he cleaned and polished them. Strange, he thought, but it could have been that he wasn’t heavy enough—his master weighed nearly twice as much as Alex did, and never missed an opportunity to step on the street scale by his house.
He felt a sense of titillating delight not to have to enter the eight-and-a-half-meter long walk-in closet where on both sides hung the Lord’s suits and, behind oversized mirrored sliding doors, hundreds of shirts, whose upkeep, of course, was his responsibility. Underneath the shirts and suits, four neatly organized shoe racks ran parallel to each other, from one end of the closet to the other, displaying the seemingly never-ending shoe collection. In addition, there was always a display of the latest accouterments the Lord needed for his tasteful attire.
Layers of silence, like heavy blankets, descended upon Alex. He tried to take in the deep quietude of the room, which he never noticed before, though this was not the first time he was home alone. The Lord often went out or traveled afar, while Alex usually stayed behind. But even then he used to catch himself walking around silently, without making a peep, as if his master, his ears sensitive to noises, was still at home. He never understood why the highly respected William V. de Lorenzi did not move his headquarters to a less populated neighborhood if he was so infuriated by the noises coming from the street and the nearby residences. His Excellency, however, remained steadfast in his belief that he needed to stay in London. Whenever any of the neighbors were louder than what the Lord deemed tolerable, he’d send Alex over to talk to them. The fate of the plea lay in his hands, but he wasn’t always successful, despite the heaps of liquor and cigars he brought with him to bribe them to keep quiet.
The Lord went to bed and wishes to sleep, thought Alex Kovács, reciting a line from a famous poem he learned in his childhood. He carefully lay down on the royal blue carpet that on any other day he meticulously vacuumed and hand brushed to keep the alternating dark and light wool lines flawless.
Teendők halálom után
Alex, a lakájok gyöngye—ezek a gazdája, Lord William szavai—egészen váratlanul maradt egyedül, ha jól számolja, negyvenkét hosszú év után. Hihetetlen. Sőt őrület. Bizonyos szempontból szorosabb kapcsolat fűzte őket össze, mint a házastársakat, persze, erotika nélkül. Abból a gazdájának rengeteg jutott, idős korában is. Nekem meg…—ezt inkább befejezetlenül hagyta. Mindegy már.
1957-ben fogadta föl az úr. Ez volt a szerencsés fordulat, a csoda, az égből pottyant áldás. Akkor az úr még nem volt Lord William, e magas megbecsülést később kapta a királynőtől. His Excellencynek sem kellett vagy lehetett szólítani, az valamivel hamarabb hullott az ölébe, helyesebben a nyakába. Oda akasztotta Franco a kitüntetést, amihez ez a titulus járt.
A lakájok gyöngye most úgy érezte, mintha életfogytig tartó szabadságvesztésből szabadult volna, ám egyelőre nem volt képes örülni neki. Mászkált föl-alá a Knightsbridge 33.-ban. Meglepő, hogy a hatodik emeleti lakás szobáiban minden pontosan ugyanolyan, mint eddig, noha a gazdája, az úr, a Lord elszállt innen. Azt, hogy hová, Alex nem találgatta. Félt belegondolni. Van olyan, hogy pokol, van menyország? Ha igen, a gazdája ugyan melyikbe került?
Mélyeket sóhajtott, ábrándos hangulatba került, ami nem volt jellemző rá. Ki gondolta volna, hogy ez lesz az élettere, ilyen mérhetetlenül hosszú ideig. Az elegáns és hórihorgas férfiú ötvenhétben parancsolt rá, hogy szedje össze a holmiját, és legyen az inasa. Magáé a cselédszoba, ha megfelel.
Mi az, hogy megfelelt? Sose jutott nekem saját szoba addigi életembe. Főleg nem ilyen tágas, napfényes. A hátsó udvarra nézett, ahol a szőnyegeket porolja az összes hozzá hasonló inas, vagy ahogyan a gazdája szerette mondani, lakáj. Butler. A szomszéd házban, a kert téglafalának túloldalán lovakat tartottak. Rendszeresen kikocogtak rajtuk a Hyde Parkba. A Lord szerint régebben a mi udvarunkon is voltak lovak, tervezgette, hogy beszerez egyet. Sanyi úr, ért maga a lovakhoz? Én, kérem tisztelettel, nemigen. Pedig ahonnan maga jött, ott szőrén ülik meg őket, ugye? Kérném, mi nagyon szegények voltunk. Azért föl tud ülni egy lóra? No, azt végképp nem, tisztelettel, nálunk csak tehenek voltak, én azoktól is rettegtem. Nagy hős maga! Mi tagadás, Mr. Lorenzi. De Lorenzi, helyesbített a Lord, nemességi jel.
Alex a továbbiakban ügyelt rá, hogy soha el ne felejtse a de-t. Ám csak ritkán volt szükség a gazdája teljes nevére, kezdetben Mister Williamnek kellett hívni, aztán Sir vagy Lord Williamnek. Excellencynek ritkábban, többnyire mókaképpen.
A Lord csakis angolul beszélt hozzá, már akkor is, amikor őt még Sanyi úrnak szólította. Majd kijelentette, hogy válasszon most már magának angol nevet. Smith? – kérdezte ő félénken, elvégre az Kovácsot jelent. Rendben, mondta a Lord engedékenyen, de akkor írja úgy, hogy Psmith, az elegánsabb, a P néma. Alex Psmith, jó lesz.
Attól fogva úgy hívta: Mr. Alex. Ha vicces kedvében volt: Monsieur Jean.
Alex magyar vezetékneve még ritkábban hangzott el, mint a Lordé, legföljebb hivatalokban. Mindegy, angol nem lett őbelőle, maradt, ki volt, a Kovács Sándor, tisztelettel, Ladánybenéről. A falujában úgy ejtették: Ladánbene. Erre tisztán emlékszik, pedig milyen régen volt ő a Kovács Sanyika, a Csikós-dűlő legvégiről, az utolsó házból. Szegény anyja szerint pendelyeskorában mindig mosolygott. Később ezt abbahagyta. A Lord kifejezetten utálta, ha mosolygott, ne vigyorogjál, szólt rá angolul. Hallhatta elégszer, amíg le nem szokott róla. No, valaha jó kedvem volt, gondolta. Örültem, hogy inas lehetek itt, megvan mindenem.
Kezdetben nem értette, hogy a Lord miért nem hajlandó megszólalni az anyanyelvén, elvégre Pécsett született. Onnan emigrált, először Hollandiába, aztán jött a U. K.-be. Itt lett belőle William V. de Lorenzi, a Lőrinci Vilmosból. Szerette, ha ennek alapján olasz nemesi családból valónak hiszik. Aztán persze a lordság (egészen pontosan: lovagság) mindent felülírt. Néha arra hivatkozott, hogy a magyart szánt szándékkal felejtette el, annyira haragszik a magyarokra, a szülei és a két öccse miatt. All right. Alex számára ez előnyös volt, gyakorlatilag a gazdájától tanult meg angolul.
Súlyos teher gyönge vállainak, hogy annyi intéznivaló szakadt rájuk. A nagy tükörben kifejezetten göthösnek látta magát. Ha van ilyen szó. Sajnos, már szinte mindent elfelejtett magyarul. Egész felnőtt életében angolul kellett beszélnie és a számára varrott lakáj egyenruhákban feszítenie, amiket gazdája úgy hívott: livery. Hófehér inggel, függőleges cirádlikkal, előírásszerűen megkötött nyakkendőcsokorral. Tulajdonképpen ma van az első nap, amikor maradhat háziköntösben, és reggelizhet a konyha tálalószigeténél, az egyik bárszékre telepedve. A Lord soha életében nem használta azokat, ő a félig kerek ebédlőben étkezett, többnyire egyes-egyedül.
Vinni kell az ügyeket majd, az irattartóban találtaknak megfelelően. No, ráér.
Énnekem nincsenek örököseim, tudtommal. Szóra érdemes örökségem sincs, úgyhogy mindegy. A Lordnak vannak örökösei, bár nem itten, Nagy–Britanniában, helyettük mégis az állítólagos jóbarát, az ügyvéd úr happol el mindent. Az a szemét.
De csitt, hallgat a száj, nincsen gond.
Azért ez igazságtalan. Oh, well, a gazdája sose foglalkozott az igazsággal. Ő a pénzzel foglalkozott. A befektetésekkel. Alex tudomása szerint Spanyolországban rengeteg földbirtoka lett, kapta vagy vette, ki tudja. Valahogyan emiatt adták át neki odakünn az Excellencységet eredményező kitüntetést, személyesen Francisco Franco elnök, akit akkor még köztisztelet övezett fővezérként, ami spanyolul Caudillo. Állítólag ő volt a spanyol Führer.
A Lordship a királynő őméltóságától valamilyen jótékonysági munkáért jött. Alex erről keveset tudott. A gazdáját a palotába hívták be, amire nagyon büszke volt, féltérd, kardlappal vállra ütés meg minden. Ritkán mesélt el bármit a lakájának. Ha ő próbált kérdezősködni, az úr intett a mutatóujjával, hogy most nem alkalmas az idő. A napok kezdetén, amikor bekészítette a reggelit a kerek asztalra, félénken megkérdezte: Kérem szépen, beszélhetek? Rendszerint azt a választ kapta: Majd holnap!—s egy királyi intést, miszerint húzódjon szépen vissza a konyhába vagy a szobájába. Lord William egyedül akart reggelizni, hogy elolvashassa közben a bibliáját, a Wall Street Journalt. Az is a lakáj teendői közé tartozott, hogy e lapot fölhozza, pontban nyolc órakor. A ház előtt található Mister Jack, az újságárus bódéja. Már jól ismeri Alexet. Mondani se kell neki, hogy megtarthatja az aprót, a Lord rendelkezett így, tudott nagyvonalú lenni, ha akart. Ez így ment, hosszú évtizedek óta.
Csak a hátulsó rovatok érdekelték a Lordot, a rejtélyes számsorok, valamilyen részvényei miatt. Ezt se mondta el soha, gondolta Alex. Ami őszerinte nem tartozott rám, abba nem avatott be. Nem baj, akkor is áldassék a neve, amiért kimentett a gyűjtőhelyről, ahová a forradalom után Angliába menekülteket bezsuppolták. Sokszor jöttek delegációk vagy bizottmányok, nézték a félrabokat, mintha háromfejű borjak volnának. Az egyiket ő vezette. Elbeszélgetett többekkel. Rejtély, hogy miért engem választott megmentése alanyául. Akkor még hajlandó volt megszólalni magyarul: Ön, uram, ki? Kovács Sándor, tisztelettel. Honnan való? Én, kérem, Ladánbene! Mi? Ladánbene, tisztelettel, Lajosmizse mellett. Értem, és vajon akar-e ön lenni inas?
Így kezdődött.
A Lord az újságot általában összekente a lágytojással. A Wall Street Journalt utána én is átlapoztam, de nem sokat értettem belőle. Így éltünk mi kettecskén.
Amikor jókedve volt, s ez ritkán fordult elő, Lord Billnek nevezte magát, főleg ha felhajtottak néhány pohárral. Két italt szeretett, a Glenfiddich Single Malt Scotch Whiskyt, abból is a tizennyolc éveset. Skóciából hozatta, méregdrágán. Csak az kellett neki. Meg a portói, abból húszéveset akart, Portugáliából hozatta. Néha ittak Calvadost, abból jó volt, amit a csemegés tartott a Knightsbridge-en. Tőle telefonon rendelték, minden egyébbel együtt, a baguette-től a cipőpasztáig. A Lord szerint a Calvadosnak trou normand az igazi neve, normann lyuk, mert étkezés előtt kell hörpinteni belőle, csinál egy nagy lyukat az ember gyomrában, hogy jó sokat ehessen. A Glenfiddich mellé szivarozni szokás, az Upmannokat Hollandiából küldték neki ajándékba, születésnapjára, karácsonyra és más jeles alkalmakra, ahhoz a gyárhoz személyes kapcsolatok fűzték.
Alex ki nem állhatta az ügyvédet, hiába hajtogatta a Lord, hogy sokat köszönhet neki. Talán ez volt az egyetlen kérdés, amelyben nem fogadta el a gazdája határozott véleményét. Jól egymáshoz csiszolódtunk, gondolta. Szavak nélkül is értettem. Bármit kért, megtettem neki, sose zúgolódtam. Összenőttünk, mint a sziámi ikrek. Azért persze mindig és mindenkor ő volt a boss, én a butler.
A fontos iratok egy kartontartó három zsebét töltik meg, már kitüremkednek. Át kell nézni mindent. Vár rá a könyvespolcok egy része is, emlékekkel, albumokkal. De olyan jó egy kicsit megülni nyugton, mint álmos madár a fészkén. Ma van az első nap, a legelső, hogy nem köll nekilátni a cipőknek. Bármilyen hihetetlen, százötven pár lábbelije van a Lordnak, ebben még nincsenek benne a félcsizmák, a gyógypapucsok és a szandálok. Alex mindennapi teendői közé tartozott, hogy alaposan bekenje őket a legfinomabb fényesítőkrémmel, aztán puha ronggyal áttörülje, végül a kis marokkefékkel is átmenjen rajtuk. A Lord valósággal rajongott a csillogó-villogó cipőkért, de csak azokat viselte, amelyek fülbemászón nyikorogtak. Alex is szerette hallgatni. A sajátjaival soha nem sikerült ilyesfajta zenét csinálnia, hiába suvikszolta őket hosszasan. Pedig a Lordtól kapta őket, az ő megunt cipőit hordta. Rajta nem nyikorogtak. Furcsa. Talán ő nem elég súlyos ehhez, a gazdája majdnem kétszer annyit nyomott, gyakran ellenőrizte a testsúlyát az utcai mérlegen, az is ott állt a ház bejáratánál.
Kéjes élvezet, hogy ma be se kell lépnie a nyolc és fél méter hosszú closet folyosóra, ahol kétoldalt lógnak az öltönyök és az ingek, eltolható tükrös ajtók mögött, több száz darab, sejthető, hogy kinek kellett gondjukat viselnie. Alattuk dupla rudakon a lábbelik, négy végtelen sorban, jobbra is, balra is.
Hú, de vaskos a csönd itt, mondta Alex félhangosan. No, erre még soha nem figyelt föl. Pedig gyakran megesett, hogy a Lord kimozdult vagy elutazott, s ő egyedül maradt a lakásban. Ám akkor is ugyanolyan nesztelenül és észrevétlenül közlekedett a süppedékeny szőnyegeken, mint amikor a zajérzékeny gazdája odahaza tartózkodott. Alex nem értette, hogy ha már az igen tisztelt William V. de Lorenzit ennyire zavarják az utcáról és a szomszédból idehallatszó fülsértések, miért nem teszik át székhelyüket valamelyik kertvárosi utcába. Őlordsága viszont kijelentette, hogy őt London nem ereszti. Valahányszor zavarták a szomszéd lakásokban hangoskodók, rendre Alexet küldte át. Ő nem sok sikerrel járt, hiába vitt ajándékot a kérés mellé, többnyire italt, néha szivart.
A Lord lefeküdt, alunni vágy, gondolta most Alex Kovács, egy gyerekkorában tanult verssort alakítva át. A királykék szőnyegre heveredett. Amit szinte naponta kellett kiporszívóznia és átkefélnie, hogy a szálak párhuzamosak legyenek.
Miklós Vámos is a Hungarian writer who has published over 40 books, many of them in multiple languages. He is a recipient of numerous literary awards, including the 2016 Prima Primissima Literary Award, one of the most prestigious awards in Hungary. His most successful book is The Book of Fathers, which has been translated into nearly 30 languages. His ancestors on his father’s side were Jews who perished in the Holocaust. Fortunately, his father—a member of a penitentiary march battalion—survived. Out of the 5,000 Hungarian Jews sent off to their deaths late in World War II, only seven came back. His father was one of them. Vámos was raised in Socialist Hungary unaware he was a Jew. In an effort to save himself from his chaotic heritage, he turned to writing novels.
Originally from Hungary, Ági Bori has lived in the United States for more than 30 years. A decade ago, she decided to try her hand at translating and discovered she loved it. She is a fierce advocate for bringing more translated books to American readers. Her translations are available or forthcoming in Apofenie, Hungarian Literature Online, the Forward, Hopscotch Translation, the Los Angeles Review, Litro Magazine, MAYDAY, and NW Review.
7 September 2023
Leave a Reply