Bert Stern: The Last Sitting by Andrea Tompa Translation by Jozefina Komporaly

Bert Stern: The Last Sitting (könyvborító)

by Andrea Tompa

Translated from the Hungarian by Jozefina Komporaly

We’d have to examine her last photograph up close, and ideally in the original, in order to spot the traces of medical intervention, the first imperfection so to speak, the dark stripes running on the left side of the navel, one of which is about eight cm wide, from where a narrower, this time vertical scab is heading downwards. In case we only had access to this image – let’s call this photo The First ‘Last Sitting’ – we could easily think that it simply got soiled, the flaw didn’t belong to the body but was the photographer’s error, after all the rosy body is so perfect that it wouldn’t even cross one’s mind to attribute any flaws to the model herself. For this reason, it is positively annoying that an established photographer of Bert Stern’s ilk could produce such slapdash work and not notice that a piece of fluff got stuck to the lens of his camera. Yet when in another image the model appears lying on her back, reclining naked on a couch, the spot suddenly moves elsewhere, indicating that it wasn’t a defect of the lens or the photo print but of the flawless body – besides, as it turns out, no print will be made of this photo anyway. This is the first barely noticeable flaw on this picture: the cross-shaped mark of a gallbladder operation carried out six weeks after the divorce, when the so-called black bile is removed from the magnificent body, which is also the first and smallest cross on the picture. They are removing her gallbladder or as the papers put it, she has a gallbladder operation, black bile is known in Greek as melankholiā (melās+kholē), seeing that Hippocrates and his contemporaries thought that black bile was the very cause of depression, known back then as melancholia and in MM’s time as depression, and by removing it, they were hoping to cure gloomy types. In other words, MM appears so weightless and playful in this picture because she has had her melankholiā removed. As it happens, she lost a lot of weight after the operation, ending up really slim and light, and according to Bert’s later recollection, looking like a dragonfly above the water. Or an ephemeral dayfly, a mayfly, even though this isn’t May, it’s the 27^th of June, 7 pm in LA, and the mayfly will perish by daybreak, to be outlived by MM herself only by a matter of weeks. On this day, in lieu of the buxom, borderline plump woman, a rosy-hued obscure-looking gamine arrives at the Bel Air Hotel for the Vogue photoshoot known as The Last Sitting.

The body turned into a thirty-six-year-old woman three weeks ago. It made sure to hang in there for that.  

The photographer requests that she holds a silk scarf in her hands, pulling it at the sides, and the thirty-three-year-old Bert lights the scene in such a way that we take no notice of the scarf and perceive it as a soft lens that shrouds the supple, playful and flexible body in an early morning water mist. Later, when the photographer blows up this subsequently peculiar-fated negative, he edits the image and chops off the hands holding the scarf from the wrist, the upper arms are close to the body while the lower arms are held up like Maria Orante, a Byzantine Maria with her arms held high, but this Maria is not Mary but Marilyn, the other Maria is facing the viewer, arms held towards the sky and not above her own head, as if she was cursing the world, only her lower arms are pointing upwards, as a sign of both helplessness and humility, bowing her head yet protesting against the murderous decision of the sky, the upper arms are held close to the body, ensuring that this gesture constitutes the second cross-shape in the image. Stern chops MM’s hands off, which is why she cannot hold her helplessly bare white palms and slightly bent fingers out, asking for help and offering relief akin to the Byzantine mother shrouded in layers, because the bare palms and slender fingers would make her defenceless and vulnerable. MM’s girlish body, which hasn’t given birth yet has undergone abortion, is shown as bare and innocent in the picture, besides, the model is initially unaware how transparent the scarf is, she even asks Bert – in one of the two questions she addresses to him that night – and later realizes that the scarf is none other than a soft lens. At this point, MM looks into the photographer’s lens, gently tilting her head and lifting her chin and shoulder in a way that visibly tenses her tendons and muscles, the collarbone is highly prominent and traceable nearly all the way to the shoulders, while the stiff posture of her neck and shoulders is countered by her head held high, her open mouth and the cheekily playful position of her head. It is clear that on this image the shoulders and gaze are tensed up. Only the body is soft and relaxed. But this is no flaw, not to mention that even what could be termed as flaws have turned into virtues and a personal trademark over time: such as her iconic birthmark above the laugh line on the left cheek, occasionally enhanced with make-up but barely visible in this photo.

The two soft, asymmetrical breasts sport large, pale nipples fanning out gently without a central point as if they were in a state beyond desire or perhaps immediately after the moment of bliss, two nipples that no longer crave anything, that aren’t hard or provocative but rather caringly soft and spent like an overblown, outspread but still fragrant garden rose, not of the stiff petal but the pale soft velvet variety.  

This leads us to the second flaw of the picture: the left breast is sagging a touch, it’s ever so slightly elongated while the right one is perfectly round; still, Bert unwittingly asks her to lower her arms, even if this leads to her breasts pointing down a little, as if in a soave bellringing, these breasts don’t speak to anyone at present, they don’t chat up or provoke and don’t stare anyone in the eye, simply keep glowing and going round in circles for their own sake, like a dragonfly above the surface of the water.

On this night, only the professional Nikon camera flashes at her, and through it, eternity, because the subsequent pictures will not see the day of light where and how Bert has originally intended, they will have an entirely different journey, seeing that they are the pictures taken at the last sitting, they won’t fulfil their much longed for and hard-won destination at Vogue, despite the fact that it is a big deal to make it onto its pages. And now, what shall I do now? MM asks, taken aback, as if she were a beginner, because she hasn’t actually done anything in the past, she has just been photographed, and it is indeed true that she hasn’t been asked to do any fashion shoots because Vogue has made a condescending point of shunning the blonde pin-up girl, who is now light and transparent like the glass wing of a mayfly, but after the president’s birthday song she performed in a tired angelic voice, and in spite of everything, all is forgiven after the affair with Mr. President (divorce, alcohol, bad movies), but MM just keeps staring at the oversized jewellery, the heavy fur coats and unwearable ballgowns provided for the photo shoot, and this What shall I do now is the second and final question she asks in the course of that night, there are four more hours till morning, she won’t say another word, to which Bert responds, perhaps you could spit your chewing gum out, so a disconcerted MM removes the gum from her mouth, looks around and hands it to an ill-at-ease Bert, who sticks it on the camera stand, a drop of saliva lands on his shoes and this leads us to the third and most important flaw in terms of photo history – the analyst sums up – that slanted cross-shaped X, scribbled with a marker on a film negative with which MM unequivocally sends a message to the Vogue photographer – by this point the kind and awkwardly courteous Bert has given way to the Vogue photographer – that under no circumstances would she approve this photo, and although the conscientious photographer will send her the contact sheet and even the negative, MM behaves like a true image-breaker: with her agitated moves, she first destroys the negative, so that the picture can never be developed, and then, on the scribbled blow-up, she cracks her own body open with a thick, cherry-coloured vertical line (red markers turn this shade when fading), a clear proof of MM’s hasty and restless stroke of the pen is the fact that the marker glides off the page leaving blank gaps in its wake, so she then crosses the vertical line at an angle, from the upper left corner, through her own face, to her right shoulder, as if she was slitting the model’s throat, as a result a freshly assembled makeshift cherry tree cross emerges on the photo, and indeed, in just a matter of weeks, she’ll be in need of a cross herself, on lot twenty-four of the Corridor of Memories (Los Angeles, Corridor of Memories, NO. 24), incidentally, she isn’t granted such a cross in her death, either, but on this photo taken at dawn she’s still holding her head high, her mouth open, chewing her gum frantically and laughing heartily, showing off her immaculate canines despite the tired dark circles around her eyes, she’s wearing make-up only on her eyelids, whereas on earlier photographs her face would have been covered in a thick layer of foundation, making her look larvae-like and, if seen from a close-up, as if she’d been covered in sand (like a corpse lying eyes open in the sand), now she’s still dazzling and blooming for a few more hours, like an ephemeral mayfly, a Palingenia longicauda, a Tisza mayfly – in apartment 261 of the luxury hotel, where Bert attends to his duties without saying a word, the entire crew including make-up artist, hairdresser, props manager, lighting technician and agent have long gone home, but Bert is keen on taking a few more nude pictures, to compensate for the fact that a few hours ago he was still waiting desperately in this dark hotel room at Bel Air for his model, delayed by a mere five hours, in those circumstances Bert had very little hope that the future heroine of the Last Sitting album would make an appearance, but then she has just suddenly turned up, without an entourage, manager or secretaries, she’s quiet and ethereal, she isn’t hungry and doesn’t want anything whatsoever, not even supper, a few more weeks and the album will be called The Last Sitting, in other words The Last Supper; taken by surprise at the sight of this beaming (radiant) beauty, Bert displays signs of boyish awkwardness, he doesn’t remember anything and can barely blurt out that You are so beautiful, MM is giggling like a teenage girl, as if hearing this for the first time, and then the twelve-hour-long sitting commences, twelve hours of focused blossoming on the surface of the water – flos aquae, by dawn, twelve times twelve film reels will be scattered on the floor, a few days later, the model will scribble (a tilted cross) on one of the frames, but the white marble cube covering her urn will only feature her name without a cross, as her body is the only cross she bears. Before all that, however, Bert Stern and MM say a silent goodbye to each other in the early morning, Good night, Princess Marilyn, Bert says, good morning and happy resurrection.

Utolsó képét nagyon közelről és lehetőleg eredetiben kell megvizsgálni, hogy fel tudjuk fedezni rajta a műtéti nyomot, az első hibát, a köldöktől balra húzódó, vastag, sötét csíkokat, az egyik, a vízszintes körülbelül nyolc centiméter széles, ebből egy rövid, függőleges, az előbbinél vékonyabb heg indul lefele. Ám ha csak ezt a képet látnánk – nevezzük ezt az Első „utolsó ülés” című fényképnek –, hirtelen azt hihetnénk, hogy bepiszkolódott a film, a hiba nem a testé, hanem a fényképészé, hiszen a rózsaszín test olyan tökéletes, hogy nem jutna eszünkbe rajta hibát találni, a modellnek tulajdonítani. Ezért első látásra egyenesen bosszantó, hogy Bert Stern, az akkor már ismert divatfotográfus ilyen slendrián munkát végez, nem veszi észre, hogy lencséjére valami szösz került. Azonban amikor a modell egy másik képen a hátán fekve látható, ahogy meztelenül elnyújtózik egy kereveten, a halvány folt most egész máshová kerül, tehát nem a papírkép vagy a lencse hibája ez – mellesleg, mint utóbb kiderül, papírkép egyáltalán nem is készül majd, hanem valóban a hibátlan testé. Ez tehát az első, alig észrevehető hiba a képen: a másfél hónappal a válás után végrehajtott epeműtét kis, kereszt alakú nyoma – és egyben ez az első, legkisebb kereszt is a képen –, amikor az úgynevezett fekete epét távolítják el a gyönyörű testből. Az epehólyagját veszik ki, she has a gallbladder operation, írja majd az újság, a fekete epét, amelynek görögül egyébként melankholiā a neve (melās+kholē), mert Hippokratész és kortársai úgy vélik, hogy a fekete epe okozza a búskomorságot, s ennek eltávolításával remélik orvosolni a borongós lelkeket, melyet az orvostudomány akkor még melankóliának, MM korában már depressziónak nevez. Ezért olyan könnyű és játékos tehát MM ezen a képen, mert kivették a melankholiāját. A műtét után egyébként is sokat fogyott, vékony lett és könnyű, mint egy szitakötő a víz fölött, ahogy Bert emlékezett később. Vagy inkább egy tiszavirág, egy mayfly, pedig nincs is május, június huszonhetedike van, este hét, Los Angeles, hajnalra a mayfly elpusztul, MM még néhány hétig él. A teltkarcsú, már-már gömbölyű nő helyett rózsaszín bőrű, ismeretlen gyereklány érkezik a később utolsó ülésnek, The last sitting-nek nevezett fotózásra a Bel Airt szállodába a Vogue fotósával.

A test három hete volt harminchat éves nő. Ezt még megvárta.

A fotós kérésére a képen selyemkendőt tart a kezében, két végénél kifeszíti ki, és a harminchárom éves Bert úgy világítja, hogy ne vegyük észre a kendőt, mintha az is csupán egy lágyítólencse lenne, s így hajnali, víz fölötti párába burkolja a hajlékony, játszadozó, puha testet. A fotográfus pedig, amikor kinagyítja a később különös sorsú negatívot, megvágja a képet: válltól lefelé, a kendő két szélét fogó kezet a csuklónál lemetszi, felső karja szorosan simul a testéhez, alkarját pedig feltartja, úgy, mint egy Maria Orante, a feltartott karú bizánci Mária, ez a Mária azonban nem Mary, hanem Marilyn, a másik, az Orante pedig szemtől szemben áll a nézővel, égre emeli karjait, nem a feje fölé, mintha átkot mondana a világra, hanem csupán az alkarjait emeli föl, mint aki egyszerre tehetetlen és alázatos, fejet hajt és tiltakozik az ég gyilkos döntése ellen, a felső kar tehát majdnem egészen a testhez simul, ez a kéztartás a második kereszt a képen. Stern viszont levágja MM kézfejét, így aztán ez az M. nem tarthatja felénk védtelen, puszta fehér tenyerét, enyhén behajlított ujjait, mint a bizánci, sűrű redőkbe burkolt anya, segélyt kérve és enyhet nyújtva, mert a két kifordított puszta tenyér a vékony, egyenes ujjakkal védtelenné és kiszolgáltatottá tenné. MM lányteste azonban, amely nem szült, de abortált, csupasz és ártatlan a képen, a modell egyébként nincs tudatában annak, hogy mennyire látszik át a kendő, meg is kérdezi Berttől – mindössze két kérdést tesz fel aznap éjjel, ez az első –, majd később szembesül vele, hogy a kendő valójában egy finom lencse. MM is szembenéz most a fotográfus lencsével, de fejét egy mákszemnyit félrebillenti, állát felszegi, vállát pedig lefeszíti úgy, hogy az inak és az izmok jól láthatóan megfeszüljenek, a kulcscsont erősen rajzolódjék ki és szinte a váll széléig követhető legyen, ám a váll és a nyak feszült tartását a felszegett fej, a nyitott száj, a szemtelen, játékos fejtartás ellenpontozza. Mert ezen a képen a váll, a tekintet feszült. Csak a test lágy és ernyedt. De ez még nem hiba, testének hibái egyébként is erénnyé, személyes védjeggyé váltak már: mint például az arc bal oldalán, a nevető ránc fölötti – ezen a képen szinte alig látható –, olykor némi festékkel is kihangsúlyozott és ikonná vált híres anyajegye.

Ám a két puha, aszimmetrikus mell, amelynek két nagy, világos bimbója lágyan, központ nélkül terül szét, mintha már vágy nélküli vagy éppen a beteljesülés utáni állapotban lenne, két mellbimbó, amely már nem akar semmit, nem feszült vagy kihívó, hanem odaadóan lágy és ernyedt, mint egy elnyílt, szétterült, de még illatos kerti rózsa, nem a nem merev, kemény szirmú, hanem a vékony, bársonyos tapintású sápadt virág.

És akkor íme a második hiba a képen: mert a bal mell egy leheletnyit megereszkedett, inkább kissé hosszúkás formájú, míg a jobb szabályosan kerek, de Bert öntudatlanul is inkább azt kéri tőle, hogy engedje le a karját, még ha a melle így alig észrevehetően meg is nyúlik, lágyan harangozik –, ez a mell most nem beszél senkihez, nem szólít, nem provokál, nem néz szúrósan szembe, csak öntudatlanul, szikrázó színeiben magának köröz, mint egy szitakötő a víz felett.

Ezen az éjszakán csak a profi Nikon villan vele szemben, s általa az öröklét, mert a képek nem úgy és nem ott látnak majd napvilágot, ahova Bert eredetileg elgondolja, egészen más utat járnak be, hiszen ezek az utolsó ülés képei, nem teljesíti be vágyott és nehezen kiharcolt célját a Vogue-ban, ahova ezek szerint bekerülni valami.És akkor most mit csináljak?, kérdi szeppenten MM, mintha egy kezdő volna, mert korábban nem csinált semmit, csak fényképezték, egyébként valóban nem kapott felkérést divatfotózásra, de a Vogue egyenesen megvetően kerülte a szőke pin-up girl-t, aki most már könnyű és áttetsző, mint a kérészek üvegszárnya, ám az elnök szülinapi dala után, amelyet oly fáradt angyalhangon adott elő, meg egyáltalán: a Mr. President-tel való viszony után minden meg van bocsájtva (válás, alkohol, rossz filmek), de MM most csak bámulja a túl nagy ékszereket, súlyos bundákat és a viselhetetlen nagyestélyiket, amiket a fotózásra hoztak, ez az akkor elhangzó És akkor most mit csináljak a második és egyben utolsó kérdése aznap éjjel, még négy óra van hátra reggelig, többet nem is szólal meg, mire Bert csak annyit válaszol, hogy Talán ha kiköpnéd a rágógumid, MM szeppenten kiveszi a szájából, körülnéz, aztán odanyújtja Bertnek, ő pedig idegesen rányomja a fényképezőgép állványára, a rágógumiból egyetlen csepp nyál csöppen Bert cipőjére, végül tehát a harmadik és egyben legfontosabb fotótörténeti hiba a képen – írja az elemző – az a megdőlt kereszt formájú, filctollal a negatívra firkantott X, amellyel MM egyértelműen megüzeni a Vogue fotósának – a kedves, ügyetlenül udvarló Bert ekkor már rég nincs sehol, ő már a Vogue fotósa –, hogy ezt a fényképet semmiképp sem hagyja jóvá, s bár a lelkiismeretes fotós elküldi ugyan a kontaktot is meg a negatívot is, MM most igazi képrombolóként lép föl: ideges mozdulatával akkor még csak a negatívot teszi tönkre, hogy a kép örökre előhívhatatlan maradjon, az így létrejött, összefirkált nagyításban saját testét egy széles, meggyfaszínű (a vörös filc válik ilyenné, ha kifakul) vonallal hasítja függőlegesen fel, MM türelmetlen, gyors tollvonását jelzi, hogy a filc itt-ott kihagy és kis üres felületek maradnak utána, egy másikkal pedig ferdén áthúzza a függőlegest a kép bal felső sarkától, saját arcán át a jobb válláig, mintha a modell torkát vágná el – frissen ácsolt, sebtében és ügyetlenül összeütött meggyfakereszt rajzolódik ki így a képen, és valóban, csak néhány hét és szüksége lesz egy keresztre, a huszonnegyedik parcellában az Emlékezet folyosóján (Los Angeles, Corridor of Memories, NO. 24), amely kereszt egyébként halálában sem jár ki neki, de a kora hajnalban készült felvételen még felszegi fejét, szája nyitva, bőszen rágózik, jókedvűen nevet, kilátszanak hibátlan szemfogai, szeme körül sötét, fáradt árnyak, csak a szemhéja van kifestve, pedig korábbi felvételeken mindig vastag púder borítja arcát, amitől lárvaszerű lesz, közelieken olyan, mintha homokkal szórták volna be (egy halott, aki nyitott szemmel fekszik a homokban), most azonban még néhány óráig ragyog és virágzik, mint a kérészek családjából való mayfly, egy Palingenia longicauda, egy Tisza mayfly – a luxusszálló  kettőszáz hatvanegyes lakosztályában, ahol Bert némán teszi a dolgát, a divatfotózáshoz tartozó egész stáb sminkessel, fodrásszal, kellékessel, bevilágítóval, az ügynökök már rég hazamentek, Bert még csinál néhány aktot, bár alig pár órája még a Hotel Bel Air lesötétített szobájában reménytelenül várakozott modelljére, aki csupán öt órát késett, Bert tehát egyre kevésbé hihette, hogy a majdani Utolsó ülés című album hősnője tényleg megérkezik, de aztán váratlanul mégis felbukkan, kíséret, menedzser és titkárnő nélkül, szótlan és könnyed, nem éhes és egyáltalán semmit sem kér, vacsorát sem, néhány hét, és az albumnak az lesz a címe, hogy The Last Sitting, vagyis Az utolsó vacsora, Bert a meglepetéstől meg a surgárzó (radiant) szépség láttán fiús zavarba jön, semmi sem jut eszébe, mindössze annyit tud kinyögni, hogy You are so beautiful, MM pedig mintha először hallaná életében, vihog, mint egy kamaszlány, és akkor elkezdődik a tizenkét órás utolsó ülés, tizenkét órányi fegyelmezett virágzás a víztükör felületén – flos aquae –, hajnalra tizenkétszer tizenkét tekercs film hever majd szerteszét a földön, egyik képkockát a modell összefirkálja néhány nap múlva (megbillent kereszt), urnáját fedő fehér márványkockára pusztán neve kerül kereszt nélkül, a kereszt sosem, a kereszt csak a test. Ám előbb még kora reggel szótlanul búcsúznak el egymástól Bert Stern és MM, Jó éjszakát, királylány, Marilyn, köszön el Bert, jó reggelt és boldog feltámadást.

First published in Dunszt, October 2021. MM (Tompa Andrea) – dunszt.sk | kultmag

Andrea Tompa (born 1971) is an award-winning Hungarian novelist, academic and theatre critic, member of the prestigious Széchenyi Literary and Arts Academy. Tompa is author of the novels The Hangman’s House (translated into English by Bernard Adams, Seagull Books, 2021), Top to Tail (2013), Omerta (2017, translated into German by Terezia Mora, Suhrkamp, 2022) and Home (2020).

Jozefina Komporaly is a London-based academic and translator from Hungarian and Romanian into English. She edited several drama anthologies and published widely on translation. Her work appeared in Asymptote, Modern Poetry in Translation, Words without Borders, World Literature Today, and was staged internationally. Recent translations include Mr K Released by Matéi Visniec (Seagull Books, 2020 – shortlisted for the 2021 EBRD Literature Prize), The Glance of the Medusa by László F. Földényi (Seagull Books, 2020) and Plays from Romania: Dramaturgies of Subversion (Bloomsbury, 2021). 

26 July 2022