Reckoning with Bukowski Translated by Timea Sipos

Charles Bukowski is coming over for dinner, and I don’t know what to make him. My bookworm friends tell me to just fill my fridge with beer. I have a pretty big fridge, so I ask, are you sure I should fill it? They nod vigorously and add that I should buy two bottles of liquor, like whiskey, but not the expensive kind. I take them seriously, though I think I should also make some good, filling food to wash down the many gallons of alcohol. Something that won’t mess up Bukowski’s stomach. I decide on a light, mushroom paprikás. 

At the store, I fill up two IKEA bags with booze. I can barely carry them home. I have to sit down on a bench and catch my breath. I open a can of beer, take a swig of whiskey, and kick at the pigeons that land on my bags. I’m getting more anxious as time runs out, so I put my cigarette out on my ankle to ease my nerves. 

I was going to be a renowned poet, but I took a terrible hit. My first poem, which I entitled “Yellow Discharge”, was rejected by Élet és Irodalom, Jelenkor, and Műút. The men who edit these magazines were not ready for my poetry’s brutal honesty and audacious female voice—chauvinists and snobs, all of them. But I don’t give a spit about them—and as I say this, I really do spit, and my saliva melts on the boiling water’s surface in the pot on my kitchen stove. But Charles Bukowski is coming over for dinner to my place, and he’s my only remaining chance to be understood. My palms start sweating. I crack another beer, take a shot, then shave my legs, armpits, and pubic hair, which has gotten really thick in the last three weeks, ever since I’ve been expecting Bukowski. I throw on a short red dress and red stilettos. Even my lipstick is red. It might be a bit much, but Bukowski and I live for extremes. 

The mushroom paprikás is done. I’m still in my stilettos, face full of make-up, waiting for Charles Bukowski in my kitchen while I drink whiskey straight from the bottle. I’m waiting to hear his footsteps, for my doorbell to play Für Elise, for his steps to knock on the floorboards, for my phone to ring, for that damn doorbell to finally ring. The neighbor’s dog barks. Maybe he’s here, I think, running to the door. I open it wide, but it’s just the neighbor’s damn kids horsing around. “Go to hell!” I yell at them and slam the door. I hadn’t even realized that Charles Bukowski might screw me over. I’m more afraid now than ever of losing him, my only remaining chance. 

The dinner is cold by the time he arrives. He heads to the bathroom without a hello—he really has to go apparently. When, forty minutes of grunting later, he calls out for me to bring him a beer and an ashtray, I do so without a word. Then I put on a little Brhams to help him out, but he cries, “Wagner! I will not listen to anything but Wagner while shitting!” Embarrassed, I switch out the piano concerto in D-minor for Ride of the Valkyries. 

Bukowski doesn’t wash his hands after shitting. He heads straight for the fridge, looks at its contents with a satisfied grin, grabs a Soproni, and chugs it greedily. He compliments the Hungarian beer’s quality but says he doesn’t want dinner. Instead, he wants me to show him what he came for. I get a little flustered. I don’t know which he means, so I pull up my poems and take off my bra. He stares at my breasts, so I figure we’ll deal with the poems later. He tells me to get fully naked except the heels. Then he studies my body and tells me that my breasts are saggy and my ass a little slack. I reach for my clothes sheepishly and think to myself, Well, your stomach looks like you’re six months pregnant, Charles Bukowski, and you’re old as the hills, but before I can do anything else, he gets close to me, grabs my hand, and looks me in the eye with a boyish stare. He says he loves nothing more in the world than imperfections, and I’m as imperfect as a twentieth century painting. That in this moment there’s nothing in the world he loves as much me, and that as far as he’s concerned, he could die right now. The smell of alcohol wafting from our maws and the sight of his rotting teeth excite me. I start craving his age. I start craving death.

Charles Bukowski’s dick won’t get hard. I could put this more delicately, speak in euphemisms, or describe it with complicated metaphors, but neither Charles Bukowski nor I care for false, empty, flowery poetics. He looks at me in despair, and I look back at him sadly. I get out of bed, put on a comfortable pair of panties and my XXL Ossian sleeping shirt with the Doomsday album cover on it. I grab a few beers and the remaining whiskey from the kitchen, pet Hank’s head, and lie to him that it’s all right. So he won’t see the disappointment on my face, I put five cigarettes out on my inner thigh. He puts out three on me just for fun. The pain makes me feel lighter. 

When I wake up in the morning, I know right away what I have to do. I bring my ceramic knife set into the bedroom. They’re awesome knives, and they sharpen themselves. All five of them are a different color, so they really brighten up my kitchen. When I walk in, Bukowski is just opening his wrinkled eyes, which are oozing some sort of yellow gunk. The gunk reminds me of my poem, which is never going to be published now—it’s hard to think about, but it fills me with a good feeling that everything will soon be over. “Good morning, Hank,” I say to Charles Bukowski, “it’s time to die.” He gets what I mean right away, doesn’t ask me anything, just sits down on the floor across from me. He lets out a little yelp as his hemorrhoids meet the hardwood, but then he smiles sweetly. 

I pick up the blue knife. It’s not the sharpest one, but it’s my favorite color. He chooses the pink one. I drive the knife down the side of my face. Blood drips onto my thighs. He does the same along his face, though his blood is much darker than mine. Then I slice down the top of my thigh to my knee. The cut is nice and deep. The skin lifts off the meat of me like a red flower opening its petals. His skin cracks like parchment paper—there’s not much meat left between the skin and the bone. Then I cut a heart into my stomach. Tears run down my face, and the feeling of freedom rushes over me, but his face contorts. He grins as bodily fluids spill from his eyes, nose, mouth. Looks like he’s pissed himself, too. “We have to die, Hank, we have to,” I incite him. I lift the knife to my ear and saw away until it splits from my head. He looks at me in horror, shakes his head, says no, no he can’t, says, let’s stop, says, he’s putting the knife down and calling an ambulance right now. He runs for his phone, but I have to finish. A hard jab of the knife to the stomach, and then another. My vision blurs, so I can’t be sure whether I’m really seeing my guts—I’d be thrilled to see my guts. Hank runs back to the room sobbing, takes me into his arms, and says he thinks I should have written poetry, but I don’t have enough breath left to respond. 

Puskás Panni: Leszámolás Bukowskival

Charles Bukowskit várom vacsorára, és nem tudom, mit főzzek. Irodalomkedvelő barátaim azt mondják, elég, ha telerakom a hűtőt sörrel. Jó nagy hűtőm van, úgyhogy visszakérdezek, biztosan telerakjam-e az egészet. Ők hevesen bólogatnak, és hozzáteszik, vegyek két üveg töményt is, mondjuk, whiskyt, de lehetőleg ne a legdrágábbat. Igyekszem komolyan venni a feladatot. A hektoliternyi alkohol mellé valami kiadós, tápláló étel kellene, ami mégsem terheli meg nagyon Bukowski gyomrát. Végül egy laza gombapaprikás mellett döntök. A boltban két nagy ikeás szatyrot tömök tele piával, alig bírom hazacipelni, út közben meg kell állnom egy padnál. Felnyitok egy sört, meghúzom a whiskyt, a szatyrokra szálló galambokat rugdosom. Az időm fogy, és egyre jobban szorongok. Hogy a feszültséget oldjam, a cigicsikket a bokámon nyomom el.

Úgy volt, hogy nagy költő leszek, de csúfos vereséget szenvedtem. Első versemet, amelynek a Sárga folyás címet adtam, nem közölte sem az Élet és Irodalom, sem a Jelenkor, sem pedig a Műút. A férfiak, akik az említett lapok szerkesztőségeiben ülnek, nem voltak felkészülve arra a szókimondó és bátor női hangra, amely a lírámat jellemzi — sznobok és hímsoviniszták egytől egyig. De köpök rájuk — és miközben erre gondolok, tényleg köpök is egyet, a nyál szétolvad a lobogó főzővíz felszínén — hozzám Charles Bukowski jön vacsorára, ő az egyetlen, aki megérthet, az egyetlen, utolsó esélyem. A kezem izzadni kezd, bontok még egy sört, iszom egy whiskyt, aztán leborotválom a lábam, a hónalj- és a szeméremszőrzetem. Rendkívül megvastagodtak az elmúlt három hétben, amióta Charles Bukowskit várom vacsorára. Vörös miniruhát húzok, hozzá vörös, tűsarkú cipőt, a számon is vörös a rúzs, kicsit talán soknak tűnik, de Bukowski és én szeretjük a túlzásokat.

A gombapaprikás kész, még mindig tűsarkúban és sminkben várom Charles Bukowskit a konyhában, közben üvegből iszom a whiskyt. Várom, hogy halljam a lépteit, hogy a kapucsengő eljátssza a Für Elise-t, hogy az ajtó előtt kopogjanak a léptei, hogy csörögjön a telefon, hogy szólaljon már meg az az átkozott kapucsengő. Ugat a szomszéd kutyája, talán megérkezett, az ajtóhoz rohanok, tágra nyitom, de csak a szomszéd rohadt kölykei ugrándoznak kint. Dögöljetek meg — kiabálom nekik, aztán dühösen bevágom az ajtót. Eddig eszembe sem jutott, hogy Charles Bukowski esetleg átverhet, most egyre jobban félek, hogy elveszítem őt, életem egyetlen és utolsó lehetőségét.

Már kihűl a vacsora, mire megérkezik, köszönés nélkül indul a vécére, nagyon kell neki. Mikor negyven perce nyögdécsel benn, kikiabál, hogy adjak be az ajtón egy sört és egy hamutartót, én szó nélkül odaviszem. Aztán, hogy könnyebben menjen neki, bekapcsolok egy kis Brahmsot, erre kikiabál újra, hogy Wagnert, szaráshoz csak és kizárólag Wagnert hajlandó hallgatni, én pedig szégyenkezve cserélem ki a d-moll zongoraversenyt A walkürök lovaglására.

Bukowski szarás után nem mos kezet. Azonnal a hűtőszekrényhez megy, elégedetten néz bele, kivesz egy Sopronit, és mohón inni kezdi. Dicséri a magyar sör minőségét, de vacsorát, azt nem kér, inkább mutassam, amiért jött. Kicsit zavarban vagyok, nem tudom, hogy melyikre gondol, úgyhogy előveszem a versemet, és leveszem a melltartómat. A mellemet nézi, akkor — gondolom — a verset majd később. Kéri, hogy vetkőzzek le teljesen, de a tűsarkú maradjon. Bámulja a meztelen testem, és azt mondja, hogy lóg a mellem, és már kissé megereszkedett a seggem. Szégyenlősen nyúlok a ruhám után, és közben arra gondolok, hogy neked meg akkora a hasad, Charles Bukowski, mint egy hathónapos kismamának, ráadásul öreg is vagy, de mielőtt még bármit tehetnék, odalép hozzám, megfogja a kezem, és kisfiús tekintetét az arcomra szegezi. Azt mondja, hogy semmi nincs a világon, amit annyira szeretne, mint a tökéletlenséget, és én úgy vagyok tökéletlen, mint egy huszadik századi festmény, hogy semmi nincs a világon, amit most annyira szeretne, mint engem, hogy most már végül is meg is lehetne halni. A kettőnk leheletéből áradó alkoholszag és romlott fogsorának látványa felizgat, elkezdem vágyni az öregségét, elkezdem vágyni a halált.

Charles Bukowskinak nem áll fel a fasza. Lehetne ezt szépíteni vagy körülírni, bonyolult képekben megfogalmazni, de a hazug, szépelgő költészetet egyikünk sem szereti. Kétségbeesetten néz rám, én szomorúan nézek vissza rá. Aztán kimászom az ágyból, felhúzok egy kényelmes bugyit, felveszem az XXL-es ossianos alvós pólómat, amin az Ítéletnap című album borítója látható. A konyhából behozok néhány sört és a maradék whiskyt, megsimogatom Henry fejét, és azt hazudom neki, hogy nincs semmi baj. És hogy ne látsszon rajtam a csalódottság, öt cigarettacsikket nyomok el a belső combomon. Ő is elnyom rajtam hármat merő szórakozásból, a fájdalomtól kicsit megkönnyebbülök.

Reggel, amikor felébredek, azonnal tudom, mit kell tennem. Behozom a szobába a kerámiakés-készletem. Szuper kések, és saját magukat élezik, ráadásul mind az ötnek más színe van, nagyon feldobják a konyhám hangulatát. Ő épp csak nyitogatja ráncos szemét, amiből most mintha valami furcsa, sárga folyadék is szivárogna. Eszembe jut róla a versem, ami most már soha nem fog nyomtatásban megjelenni — nehéz erre gondolni, de jóleső érzéssel tölt el, hogy mindjárt vége lesz mindennek. Jó reggelt, Henry — mondom Charles Bukowskinak —, ideje meghalni. Ő pedig azonnal érti, amit mondok, nem kérdez semmit, csak a padlóra ül velem szemben. Kicsit felszisszen, ahogy az aranyere a kemény parkettával találkozik, de aztán derűsen mosolyogni kezd. Felemelem a kék kést. Nem az vág legjobban, de a kék a kedvenc színem, ő a rózsaszínt választja. Először hosszan végigvágom az arcom, meztelen combomra csöpög a vérem. Ő szó nélkül megismétli a mozdulatot a saját arcán, az ő vére sokkal sötétebbnek tűnik, mint az enyém. Aztán a combomat hasítom fel a combtőtől a térdig, jó mély a vágás, a bőr és a hús szétnyílik, mint egy piros virág. Az ő bőre recseg, mint a pergamen, nincs túl sok hús már a csont és a bőr között. Aztán a hasamra rajzolok egy szívecskét a késsel, folynak a könnyeim, átjár a szabadság érzése, az ő arca viszont eltorzul, vicsorog, szeméből, orrából és szájából ömlenek a testnedvek. Ha jól látom, mostanra be is hugyozott. Meg kell halnunk, Henry, muszáj — biztatom, aztán a kést a fülemhez emelem, hosszan reszelni kezdem, míg lassan elválik a testemtől. Elszörnyedve néz rám, a fejét ingatja, hogy nem, ő erre nem képes, hagyjuk abba, ő most leteszi a kést, és azonnal hívja a mentőket. A telefonjáért rohan, de nekem végig kell csinálnom. Egy erős késszúrás a gyomromba, még egy, elhomályosul előttem a kép, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy a beleimet látom-e, pedig igazán szívesen megnézném a beleimet. Henry szalad vissza a szobába, a karjába vesz, sír, és azt mondja, szerinte nekem verseket kellett volna írnom. De már nem tudok válaszolni.

Timea Sipos is a Hungarian American writer, poet, and translator with an MFA in Creative Writing from the University of Nevada, Las Vegas. Her writing appears in Prairie Schooner, Passages North, Juked, and The Bisexual Poetry Anthology, among others. Her stories have made her a 2021 Pushcart Prize nominee, a PEN/Robert J. Dau Prize nominee, a Miami Book Fair Emerging Writers Fellowship Honorable Mention, a J.F. Powers Prize for Short Fiction finalist, and a Cecelia Joyce Johnson Award finalist. Her translations can be found in The Washington Square Review, The Offing, Asymptote, Two Lines, and elsewhere. Her translation of Kinga Tóth’s bilingual, multi-media poetry collection, Írmag/Offspring, appeared in 2020 with YAMA Art and her translation of Márton Simon’s collection, Songs for 3:45 AM, is forthcoming with The Offending Adam in April 2021. She has received support from the MacDowell Colony, the Vermont Studio Center, Tin House, the American Literary Translators Association, the Hungarian Translators’ House, the Nevada Arts Council, and the Black Mountain Institute, among others. Learn more about her work and the online translation workshops she offers at timea-sipos.com.

Born in 1987 in Győr, Hungary, Panni Puskás studied Hungarian at Pannon University in Veszprém and Theaters Studies at Károli Gáspár University of the Reformed Church in Budapest. She has been an editor and theater critic for Revizor: Critical Portal since 2011. Her cultural and political essays also appear regularly in the magazine HVG Extra, Glamour, and Szinház. Puskás was also at one time the host of Klubrádió. She began writing literary fiction six years ago and has been regularly publishing in prestigious Hungarian journals since, like Jelenkor, Élet és Irodalom, and Műút. Her debut short story collection, A rezervátum visszafoglalása (Taking Back the Reservation), is forthcoming in 2021 with Magvető Publishing.