The Pharaoh Arrives to Lisbon: A Memoir in Verse by Vera Piros translated by Miriam Grunwald
The Pharaoh Arrives to Lisbon
Monday, perhaps he won’t live to be a hundred,
Tuesday, he surely won’t,
Wednesday, laughing, a fit of anger, dread,
Thursday, I let him go,
Friday, he dies.
Saturday, trembling.
Sunday.
My father
on the hospital bed, in a black t-shirt, that’s what I’m thinking about,
last night and every night, because I can’t I fall asleep, a beer bottle,
Nervenpflege, two tablets, I’m not asleep. Take mental notes, I think to myself,
his face, his eyes. It’s as if he were looking up at the sky,
mouth wide open, I placed a mask on him because of the fly,
that flew in through the window in the noontime heat.
I must take mental notes. I lie on my back,
in my yellow shirt, the tricot bulges out, even the bed is different,
the pink striped sheet, the blue and white floral printed duvet cover,
nothing is the same,
I’m lying in the bed, I took off my glasses,
the iPhone is in my hand, I open my mouth, wide, my teeth are barely visible, a tad,
just like…my eyes look up to the left.
The selfie comes out on the third try, I look just like my father.
Should I close the blinds, I ask.
My girl, we pull down the blinds.
As I close the blinds, I pay attention
to the movement, as I do so,
the blinds being lowered. You’re right,
should I pull down the blinds, I ask.
In the armchair
he’s leaning on his knee,
against the backrest.
Then he leans against me.
Against the backrest,
his knee,
and me. He’s leaning on me.
On his knee, the backrest, and me.
What if we rest a while, I ask.
He laughs, leans back on the backrest, and falls asleep.
He tells me to go right ahead and turn off the TV,
he’s not watching it. A reduced response
to visual stimulation.
He rarely responds, does not respond.
A reduced response
to verbal stimulation.
He smiles, I can see him from the side, out of the corner of his eye
he’s smiling, I must have said something funny. His smile lines are
slowly fading.
He’s leaning forward in the armchair, supporting himself on his knee, oddly
holding up his head.
Hyperextension of the neck.
He’s sleeping, his right eyelid is halfway open, his eyelids
don’t close.
I can’t see them well in the lamp light,
it’s as if his pupils aren’t reacting at all.
Gurgling, this is it.
Gastrointestinal bleeding in the upper part of the digestive tract,
parathentically, in the stomach,
out of control.
In addition,
the phone falls out of his hand. The uncoordinated movement of his limbs,
then the stiff glassy stare, which no one writes about.
He wasn’t expecting it to be like this, he says,
he was expecting pain, unbearable end-stage
pain, but he doesn’t have any.
What did he expect?
He doesn’t feel well, he says, he doesn’t understand,
what do you feel, I ask.
He thinks about it, lets out a burp, leans back and forth
in the armchair, places his head in his palms,
my girl, I can’t explain it.
This is it, I think to myself, if he cannot find the words, but I can’t tell him,
Dad, maybe you don’t have to explain everything.
He laughs, indulgently.
I can’t tell him, I don’t know
when you can tell someone that this is what it’s like
when death takes up more and more space in the body,
and when life’s being expeditiously squeezed out of you,
it’s hanging on to the surface of the body, that’s what he must be feeling,
the holding on? How could
I know for sure? But I certainly feel it.
I don’t know when I can tell him, Dad,
death has definitely plowed into you,
it’s unbelievable that he doesn’t know,
then, that night I tell him,
but before I do, I rephrase it again.
My hand
in his, he leans back and forth in the armchair,
in the wool blanket,
I am lying next to him in the bed, I’m holding
his hand.
Then,
I hug the wool blanket.
Speaking sedately, he’s explaining.
He’s known for a while now,
he can say anything,
he is at peace, I figure,
because of me, at least I’d
like to think that’s precisely why.
On the table there are sheets of paper, morphine drops,
a driver’s license, a napkin, the hospital discharge sheet,
letters about the privacy statements, Xanax, two
beer cans, a nail file, a saturation level of 93,
prescriptions, a pipette, fifteen drops, X-rays on CDs,
licorice drops, the black ones,
incomprehensible names, Emedron or Emetron,
whatever, my father knows,
all of these on a forty by seventy
centimetre glass surface, a blood pressure meter,
medical jargon, we can’t find the key. The remote.
Next to the bed, in a basin, the Emedron or Emetron,
prescriptions, three times fifteen drops, a utility knife,
French-made, a partially opened morphine patch, a glass of beer,
my father’s reserved, seemingly, I believe,
he’s directing me, completely out of my mind
I look for the key, the paramedics are calm.
We’re looking for the keys to the apartment. Then, I find them.
He isn’t looking at me, I don’t understand,
I perplexedly kiss both of his hands, caress them,
I tell him, I’ll be back tomorrow,
he doesn’t look at me,
he’s looking straight ahead, staring blankly,
I accompany him into the Uzsoki courtyard,
to the pulmonology department in the dead of night,
he doesn’t look at me,
I try to look into his eyes, I don’t get it,
what is this, it’s as if his eyes were glassy or something,
I don’t know what this is.
A fáraó megérkezik Lisszabonba
Hétfő, talán nem fog száz évig élni,
kedd, biztosan nem,
szerda, nevetés, dühroham, rettegés,
csütörtök, elengedem,
péntek, meghal.
Szombat, remegés.
Vasárnap.
Apám
a kórházi ágyon, fekete pólóban, erre gondolok
az előző éjszaka, minden éjszaka, mert nem sikerül elaludnom, üveg sör,
Nervenpflege, két tabletta, nem alszom. Rögzíteni, erre gondolok,
az arcát, a szemét. Mintha az eget nézné
szája eltátva, maszkot tettem rá a légy miatt,
beszállt az ablakon a déli melegben.
Rögzítenem kell. Hanyattfekszem,
sárga ingben, a trikó kitüremkedik, az ágy sem ugyanaz,
a lepedő rózsaszín csíkokkal, a paplan kék-fehér virágmintás huzatban,
semmi sem ugyanaz,
fekszem az ágyban, a szemüveget levettem,
kezemben iPhone, kinyitom a szám, nagyra, a fogam éppen látszik, egy picit,
pont úgy, szemem balra felnéz.
Harmadikra sierül a szelfi, hasonlítok apámra.
Lehúzzam a redőnyt, kérdezem.
Lányom, a redőnyt leengedjük.
Miközben lehúzom a redőnyt,
figyelem a mozdulatot, ahogy húzom,
a redőny ereszkedik. Igazad van,
a redőnyt leengedjem, kérdezem.
A fotelben
dől a térdére, a háttámlának.
Azán nekem dől.
A háttámlának,
a térdére,
nekem. Nekem dől.
Térdére, háttámlának, nekem.
Mi lenne, ha egy kicsit pihennénk, kérdezem.
Nevet, a háttámlának dől, és elalszik.
Azt mondja, nyugodtan kapcsoljam el a tévét,
nem követi. Vizuális ingerekre
adott csökkent reakció.
Ritkán válaszol, nem válaszol. Verbális ingerekre adott
csökkent reakció.
Elmosolyodik, oldalról látom, a szeme sarkában
mosolyog, valami vicceset mondhattam. Nevetőráncok
lassú halványulása.
A fotelben előre dőlve a térdén támaszkodik, furán
tartja a fejét. A nyak hiperextenziója.
Alszik, jobb szemhéja félig nyitva, a szemhéjak
nem csukódnak.
A lámpafénynél nem látom rendesen,
mintha, a pupillák nem reagálnak.
Hörgés, bizonyára ez az.
Vérzés az emésztőrendszer felső szakaszában, zárójelben a gyomorban,
ellenőrizhetetlen.
Kiegészítem,
kiesik kezéből a telefon. A végtagok koordinálatlan mozgása. Majd
merev vizes tekintet, erről egyáltalán nem írnak.
Nem erre számított, azt mondja,
mire számított,
fájdalomra, gondolom, kibírhatatlan fájdalom
végstádiumban, az neki nincs.
Rosszul érzi magát, azt mondja, nem érti,
mit érzel, kérdezem.
Gondolkozik, böfög, előre-hátra dől
a fotelben, fejét tenyerébe dönti, lányom,
nem tudom megfogalmazni.
Ez már a vég, gondolom, ha nincs rá szava, ezt nem mondhatom neki,
apu, talán nem kell mindent megfogalmazni.
Nevet. Elnézően.
Nem mondhatom meg neki, nem tudom
mikor lehet megmondani, hogy ilyen az, amikor a halál
a testben egyre nagyobb helyet foglal, hogy rohamosan kiszorul az élet,
a test felszínén kapaszkodik, ezt érezheti, a kapaszkodást. Honnét
tudom ilyen biztosan,
de biztosan érzem.
Nem tudom, mikor szólhatok neki, hogy apám,
hogy a halál határozottan beléd ütközött,
hihetetlen, nem tudja,
aztán az éjszaka megmondtam neki,
előtte újra fogalmaztam.
A kezemet
fogja, előre-hátra dől a fotelben,
a gyapjútakaróban,
az ágyban mellette fekszem, fogom a kezét.
Aztán,
ölelem a gyapjútakarót.
Higgadtan beszél, magyarázza.
Egy ideje tudja bármit mondhat,
nyugalmat kapott, gondolom
miattam, szeretném ezt gondolni,
biztosan így van.
Az asztalon papírlapok, morfin csepp, jogosítvány,
szalvéta, zárójelentések, adatvédelmi levelezés, Xanax, két doboz
sör, körömreszelő, szaturáció kilencvenhárom,
receptek, pipetta, tizenöt csepp, cédére írt röntgen-
képek, Negro klasszikus, fekete,
megfoghatatlan nevek, Emedron vagy Emetron,
mindegy, apám tudja,
mindez negyvenszer hetven centiméter üveglapon, vérnyomásmérő,
orvosi szakszavak, nem találjuk a kulcsot. Távirányító.
Az ágy mellett, lavórban az Emetron vagy Emedron,
receptek, háromszor tizenöt csepp, snitzer, francia gyártmány,
félig bontott morfintapasz, pohár sör,
apám visszafogottan, látszólag, gondolom,
irányít, teljes idegbajban
keresem a kulcsot,
a mentősök nyugodtan.
Keressük a lakáskulcsot. Aztán megvan.
Nem néz rám, nem értem
zavarodottan csókolom, simogatom a kezét,
azt mondom, holnap jövök,
nem néz rám,
előre néz, bámul, éjszaka az Uzsoki udvarán apámat kísérem
a tüdőgyógyászatra, nem néz rám,
próbálok a szemébe nézni, nem értem,
nem tudom, mi ez a tekintet,
mintha vizes lenne a szeme, vagy nem tudom,
ezt nem ismerem.
Vera Piros was born in Budapest in 1971 and presently lives in Portugal. For the past eight years she’s been dedicating most of her time to writing. She enjoys writing both in prose and verse. Her first novel, I Messed Up, Darling, was published by Kalligram Publishing House in Budapest in 2021. The novel is a work of fiction, and it portrays the anatomy of a marriage through the eyes of her female character. An excerpt can be read in Hungarian Literature Online. Her latest novel, The Pharaoh Arrives to Lisbon, is a memoir in verse, and was published in 2023. It is against her beloved Portuguese background that Piros depicts her own struggles as she works through the trauma of losing her father. Over the years she’s participated in numerous workshops that helped her find her voice and writing style. In addition to being an author, she works as a French language teacher, and enjoys the Portuguese countryside.
In 1994, Miriam Grunwald moved from Los Angeles to Budapest to get to know her Hungarian roots better. After learning the Hungarian language, she went on to finish her master’s studies at The University of Budapest, ELTE, in Philology of English Language and Literature as well as acquiring her teaching degree. After having taught English in both the private and public sectors for 20 years, she went freelance in 2015 and began her career in literary translation mostly consisting of academic texts and screenplays for film until she applied to the PRAE Literary Translation Camp in 2019. Since then, she has been working on Hungarian contemporary literary translation in both poetry and prose. She recently began her doctoral studies at the Modern English and American Literature and Culture faculty (MODA) at her alma mater specialising in translating culture through Tolnai’s Wilhelm-dalok avagy a vidéki Orfeusz (Wilhelm’s Song AKA Orpheus of the Countryside). Her translations have been featured in The Penny Truth and HLO while her own poetic debut took place in the fall issue of Panel Magazine. In December 2023, she was inducted into the Hungarian Association of Literary Translators (MEGY). She is presently translating Ottó Tolnai’s poetry collection Wilhelm’s Song into English.
19 June 2024
Leave a Reply