Short Story by Gábor Kálmán Translated by Tímea Sipos
The Revolver
(Chapter one of the novel titled The Wonderful Life of Kornél Janega)
My mom, my late stepfather’s two daughters, and I were sitting in a nine-year-old diesel station wagon with a revolver wrapped in a TESCO bag at my feet.
Stepfather, I tasted the word in my mouth, which felt like a stretch, but I knew him for twenty years.
Sweat rolled down the back of my neck, the polo under my dress shirt stuck to my skin.
A police car passed us.
I thought about how if they were to stop me with a Slovak, a Swiss, and a Chicagoan woman in the car along with the revolver at my feet, I wouldn’t even try to explain what was happening. I imagined them shining a lamp in my face at the interrogation: exactly what happened there, Mr. Kornél Janega?
Luckily, we soon left the city. We hit a rough patch of road, orange indicator lights signaling that it was under construction, the whole street was torn up, the car shook, and at each bump I hoped that the at least twenty-five-year-old revolver at my feet would not go off. What kind of sound would such a weapon make in a closed car, I wondered, and imagined the smell of the gunpowder. I don’t know anything about guns, I repeated to myself in agitation; meanwhile, I tried to restrain myself, so that no one could see the panicked fear or nervousness on me. I looked out the window with a serious face, like someone just watching the city and in total control of the situation, because that’s what was expected of me. Outside, the world turned in the suburbs, happy people going home on a Friday evening.
I held a rifle once as a child. It was a Czechoslovakian make, massive and heavy. The Slovak village youngsters posed with it proudly, as if they were war heroes. I just stood in the background in sandals and yellow shorts, like on a socialist poster, all awkward. I don’t even know how I got to hold the gun at all, I barely had any say, as a scrawny outsider of the group. I must’ve been scared shitless in my little yellow shorts and sandals. As an adult, I don’t weigh much more than 145 pounds. I was a rattling-boned, vulnerable child. My mother raised me. I couldn’t have been very ballsy and was a minority to boot. It’s a surprise that they didn’t shoot me with that rifle. As I thought about this, for a moment, I totally forgot about the loaded revolver between my feet in the bag on the rubber car mat. I imagined myself twenty-five years prior, running along the gentle slopes of the Slovak mountains with a target on my back.
I almost laughed out loud.
The car lurched again; this time, a particularly big one. My heart skipped a beat in my nervousness. Normally, this can be rather scary, like when someone is on the way to work or sitting on the toilet or is doing some ordinary thing. The heart skips, jumps, contracts, as if it wants to stay that way, then beats six-seven times, impossibly fast, as if it just wants to catch up, then returns to its normal rhythm. On a regular day, I was scared to death of these occurrences. If no one was looking at me right then, I’d pound my chest once or twice out of fear, so it would pass. Of course, this wouldn’t help at all, I simply had to wait out those few seconds. If I was amongst people, I’d glance around anxiously whenever this happened.
Now, it didn’t even faze me.
The three mourning women started saying something about the Danube’s oxbow lake, that it’s not that far away now, and anyway, how beautiful the landscape is with the spots of snow and the land stretching far and wide. Meanwhile, we really did leave the city, the snow covered big and small spots along the ploughed fields beside the road. Nothing in the city remained of it, even though it was a pretty cold winter. To the left of the road, above the mountains in the distance, the sky glimmered metallic blue. It must’ve been around four in the afternoon, the readying nightfall gave an opal background to the scene, the hills, and the trees on them, gave the fields their shadow. I rolled down the window; my ears clogged, and the piercing cold hit me in the face. The shirt that had stuck to me from the sweat instantly cooled. I’m going to get sick, is what I thought, though I could’ve had far greater worries.
My almost-stepfather had died a few days before. I had known him a good twenty years, since I was a teenager, but I never really thought of him as my stepdad, at most we called him this as a joke. He was an old-fashioned guy. Always elegant, a gentleman always ready for a party. He could’ve easily claimed to be twenty years younger. He didn’t want to die over eighty anyway.
Cancer ate away at him for months, and he just batted his hand at it. He had a wound on his leg, that’s how it all started. They warned him over and over, but it was no use; all he said was that he’d switch out the gauze.
He only went to the hospital to die. And even that he gave some thought to. On his last night, he bled all over the apartment. The cancer wanted to break out of all his orifices at once, to eat him alive. My mother cleaned up the blood after him and begged to have them go to the hospital. All he said was that at this point it could definitely wait till morning, and at the hospital, all he asked was when he could go home.
And then he didn’t.
We spent days packing up the clutter in the apartment, eighty years’ worth of notes, manuscripts, literary journals, books, junk from at least twelve countries. I wondered if there were any significant places in the world where he hadn’t lived. We alerted the lawful heirs. One girl from the States and another from Switzerland.
I tried to keep out of the conversation. That was the women’s job. The older one was older than my mother. She acted as if this meant something. I would’ve loved to say something hurtful, but I left it up to my mother.
It was her life, after all.
And it was always at times like these I wondered when mine would finally start.
I shoveled the clutter, the books. Sketches, drafts, print proofs, an opium pipe, a totem-shaped heroin spoon—a souvenir from someplace. I remembered that, when he showed it to me, I asked him if it had ever been used and he said, yes, once, but just for why-not-purposes. I asked him what it was like, and all he said, laughing, was for a few minutes I was happy.
It was getting darker, I worried that we wouldn’t find the best place. We reached a secluded section of the Danube’s oxbow. Here, the snow enveloped everything thick along the forest-lined riverbank. Ploughed field, embankment, a barrier at the start of the embankment, a sparse batch of forest by the shore. In the summer it was marshy and swampy; now, it was snowy, with a bumpy, uneven stretch of riverbank beneath the trees.
I got out of the car.
The revolver swayed back and forth inside the bag. All I could think was that it would go off, I’d shoot myself in the foot, and then there’d be no way I could explain to anyone that I was just trying to get rid of this godforsaken weapon, which I had nothing to do with, just as with this whole story. I’d just somehow found myself in this nightmare. Of course, this nightmare had lasted the past thirty-five years, but that’s another story.
Otherwise, it was good weather for hiking. Cold, but not icy, there was barely any wind, the snow fell slightly, but all in all it was the kind of weather that made you want to take the family out for a walk.
“Here, throw it in the Danube somewhere.” My mother pointed at the nearly frozen surface of the water. The shallow, slow-moving water of the Danube oxbow had frozen into a nearly continuous flat sheet, covered with a bubbled, snow-speckled crust of ice. I tried not to respond, because I didn’t want them to notice how much I hated the situation, that I had no idea how I had once again gotten caught up in the lives of others instead of focusing on my own.
The gun weighed a great deal, it pulled the bag down.
I walked up and down the shore, looking for a spot on the ice where the water rippled—an opening, perhaps, where I could drop it in, and it would sink.
“Just throw it in. It doesn’t matter where, does it?” The Chicago woman had an irritating affect to her voice and a harsh accent, often mixing English phrases into her speech. I mostly just wanted to tell her to shut up.
Even though I paced around, there was no ideal place.
What I really wanted was to be at a tree-covered stretch of shore, hidden from view, where the bank dropped off sharply—a place safely concealed by the foliage, where I could throw the gun far into the deep, fast-moving current, so that it would never end up in anyone’s hands again. I didn’t feel like I was about to solve an innocent problem totally independent of me, but as if I were looking for the perfect place to commit a murder.
“I can’t throw it here.”
In my mind’s eye, I saw children playing on the ice, who, while sliding around, find the gun and mess around with it until they shoot themselves in the head.
“Then let’s bury it!”
In my mind’s eye, I saw children playing in the forest who find the barrel of the pistol sticking out of the ground, dig it out, and mess around with it until they again shoot themselves in the head.
I took a deep breath to keep from engaging with the idiotic ideas. “The ground is frozen, we can’t bury it.”
“Then just throw it into the forest!”
I saw the children playing again, their brains splattering when they jokingly pull the trigger on the old revolver.
As they avalanched me with their sage advice, I thought about how a few hours prior no one but me dared touch the revolver.
“No, let’s go to the Danube. It’s not good here.”
The girls tsk’d irritably. They just wanted the whole thing to be over.
As if that wasn’t what I had wanted in the first place.
We got back in the car. I was so distracted by my annoyance that instead of putting the gun on the car mat, I put it in my lap. The barrel put weight on my thigh, and the grip dug in on the other end.
I felt as if I were dragging my life in this TESCO bag, all the burdens and shit I tried to forget and push away, but which always caught up to me. For the last thirty-five years. Constantly.
Meanwhile, it was like time had stopped, the sun didn’t want to set, as if reluctant to let the kind darkness conceal this whole affair.
I waited for the right moment here too. Right when I could still see enough to know where I was throwing the gun, so I could be sure that the water would swallow it up, but when it was dark enough so that no one from afar could see just what I was doing on the shoreline.
We drove for another twenty minutes or so. We had to go back to the city so that we could get to the Danube. We caught every red light, waiting at the intersections. Happy and carefree people moved about the streets with their everyday problems; none of them had to drive through the city with a revolver in their lap. I envied them so much that my stomach wound into a knot. The happy ones on their way to the movies, to a date, or just for a beer after their long work week—whatever they were doing, just not what I was.
The gun had appeared two days before.
We’d been going through the old man’s stuff, sorting through eighty years’ worth of things, at least the portion that had ended up in the apartment over the past twenty years. The junk stood in piles, we created a system, moved photos, we couldn’t see the end of it.
We were packing up the bookcase when the revolver dropped from behind the books with a bang, an old man’s last joke.
It was an unmarked, unnumbered handgun, possibly from the ‘60s. The bullets stood in the revolving cylinder nicely, in a soldier-like fashion. No one had any interest in it from the estate. The girls put up their hands, indicating that they couldn’t help, that they had nothing to do with the gun.
Okay, I said, we still have to do something about it, we can’t keep it at my mother’s. And if we had to do something about it, then they were not going to get out of this, they’d have to help out.
My mom didn’t even want to hear about the police. She was terrified of them. She had nightmares about their most humiliating proceedings. The girls also protested me sullying their father’s memory with such an act.
For a while I tried to convince the three overburdened, panicking women, then I gave up.
Then all that’s left is to take it out of the apartment and throw it in the Danube.
The sky was dead set against getting dark, and my mother and the girls were dead set against trying to understand what kind of setting I wanted to peacefully throw away the gun so that I wouldn’t be haunted by nightmares for the rest of my life.
I wasn’t the one driving.
Next, we stopped at a rocky riverbank where anyone could see us for miles, and even the trees had died, well in advance, out of courtesy. I seethed as to why here, but no one understood me. Meanwhile, the sun peeked through the clouds, it shone sparklingly onto the shoreline as if on a painter’s canvas.
I walked toward the Danube with the bag in my hand. I looked around. The village along the river stretched out above us, all along the shore. Even someone who couldn’t see very well would have clearly noticed that I was up to some mischief in the suddenly, maddeningly bright sunset.
Especially if I were to have thrown the revolver in the water.
I imagined them ringing the doorbell to my mother’s place days later to ask what we’d thrown in the water, because a strange sight had been reported by one of the locals that they’d seen a gun-shaped object, so they wrote down the license plate number.
“And if it was a gun, how did you get it? And if you had it, what did you do that you needed to get rid of it?” These were the kinds of awful scenes that came to mind.
I shook my head in irritation that this wasn’t a good shoreline.
My mother hissed at me to quit throwing a tantrum and throw the gun in the Danube.
A person from the village appeared, looked contentedly at the mirror the water had made, scattered with drifting shards of ice and cracking in places, the floating debris and the far shore, as if doing a nightly meditation.
He took out a small, foldable camping chair, sat on it, and watched the river.
I didn’t answer my mother. I waved for them to wait for me.
My life swung inside that bag.
I walked along the shore for at least ten minutes.
There might not be a part of the Danube in the whole country that didn’t have trees for such a long stretch, but we’d found it. It was as if the sun were shining brighter and brighter. I felt like it’d stopped and started moving upwards, as if it were curious about how this would end, wanting to be entertained by my misery.
It took some work, but I found a few trees along the shore. The houses were quite far away too, you couldn’t see that far without some help to make it clear what was happening beside the water.
I took the gun out of the TESCO bag. I’d wrapped it in a paper bag at home. The idea was that, this way, you wouldn’t be able to see what I was throwing in the water, and the paper bag, in contrast with the plastic TESCO bag, falls apart, so the gun would definitely sink instead of an accidental bubble keeping afloat the TESCO bag, which would take eighty thousand years to decompose anyway.
I was about to get ready to throw the gun when I heard something rustling in the trees.
A man from the village appeared wearing overalls and a beret. He took out a fishing rod and arranged things, fiddled about, as if he had all the time in the world. He even nodded at me politely and settled in at a leisurely pace.
I slowly, gently, as if incidentally, turned my back to him and put the revolver back in the plastic bag, praying that it not go off at this very moment.
And if it did go off, that it not shoot this man in the head.
I walked back to the car, the red of the setting sun looked good on it, it looked like a rather serious car this way, even though it was old. My mother, the Chicago woman, and the Swiss woman gesticulated irritably because I still had the gun.
“Let’s go find another spot,” I said.
In that moment, as if a coin had been dropped into a piggy bank, the sun dropped behind the horizon. It turned pitch black in a matter of seconds, as if the time that had been spent holding one’s breath jumped back into its regular rhythm, suddenly making up for lost time.
“Let’s give up,” I said, getting back in the car.
We went home. The city glowed, like a sunlit patch of grass, Friday night bustling with people. The light of the plazas glowed beside the main road. The crowd was increasingly rhythmic, the weekend had begun, they were carefree and unburdened. Lovebirds undulated in the side streets, thinking about making love later that night, what new position they’d try, what they’d have for dinner, what they’d do the next day, how their weekend plans would go with the kids.
My heart skipped a few beats, quickly catching up what it’d missed. I didn’t pay attention.
The Chicago woman and the Swiss woman left for their respective homes that night.
I put the revolver back behind the bookcase, hoping to not shoot myself in the face.
My mother broke two days later and called the police to get it over with.
Two detectives arrived, moving papers about with unending kindness, calming my mother down to not worry, everything would be fine. We had to fill out at least six kinds of documents. They took pictures. Collectedly, and with experienced movements, they took apart the revolver, looked at the bullets, clicking with their tongues over what a beautiful gun it was. They finished in about half an hour.
On their way out, all they said was that we would’ve saved them the paperwork if we’d simply thrown it in the Danube.
A revolver
Anyámmal és a halott nevelőapám két lányával ücsörögtem egy kilencéves dízel kombiban, lábaimnál egy teszkós szatyorba csomagolt revolverrel.
Nevelőapa, ízlelgettem a szót, ez túlzás, de húsz éve ismertem.
Folyt a veríték a tarkómon, rám tapadt az ing alatt a póló.
Elhaladt mellettünk egy rendőrautó.
Arra gondoltam, ha most megállítanának egy szlovák, egy svájci és egy chicagói nővel egy autóban, a zacskóban tárolt revolverrel, meg sem próbálnám elmagyarázni, mi történik. Elképzeltem, ahogy lámpát fordítanak a szemembe a vallatáson, hogy: mégis, mi zajlott itt Janega Kornél úr?
Szerencsére, lassan elhagytuk a várost. Göröngyös útszakaszra érkeztünk, narancssárga jelzőfények mutatták, hogy felújítják az utat, szét volt túrva az úttest, rázkódott a kocsi, én meg minden zökkenőnél reménykedtem, hogy a legalább ötvenéves revolver nem sül el a lábamnál. Milyen hangja lehet egy ilyen lövésnek, zárt térben, erre gondoltam, meg elképzeltem a lőpor szagát. Egyáltalán nem értek a fegyverekhez, ezt ismételgettem, magamban toporzékolva, közben igyekeztem türtőztetni magam, hogy ne látszódjon rajtam a páni félelem és idegesség. Komoly arccal kinéztem az ablakon, mint aki csak a várost fürkészi és teljesen ura a helyzetnek, mert ezt várták el tőlem. Odakint zajlott az élet a külvárosban, boldog péntekesti emberek indultak hazafelé.
Egyszer fogtam légpuskát gyerekkoromban, csehszlovák gyártmány volt, masszív és nehéz. A szlovák falusi fiatalok büszkén pózoltak vele, mintha háborús hősök lennének, én csak a háttérben álltam szandálban meg sárga rövidgatyában, mint egy szocialista plakáton, szerencsétlenül. Nem is tudom, hogy foghattam egyáltalán meg azt a légpuskát, szavam is alig lehetett, vézna külsősként a társaságban. Biztos be is voltam tőle szarva a kis sárga gatyámban meg a szandálomban. Felnőttként sem nyomok többet hatvanöt kilónál, zörgő csontú, bántható kisgyerek voltam, anyám nevelt, túl tökös se lehettem, ráadásul kisebbségi. Csoda, hogy nem rám lőttek azzal a légpuskával. Ahogy erre gondoltam, egy pillanatra el is felejtettem a lábam között, a gumilábtörlőn zacskóban heverő, töltött revolvert, magamat képzeltem el huszonöt évvel korábban, ahogy a szlovák középhegység lankáin szaladok, hátamon egy célkereszttel.
Majdnem elröhögtem magam.
Megint zökkent egyet az autó, most különösen nagyot, félrevert a szívem idegességemben. Ez elég ijesztő tud lenni normál esetben, amikor mondjuk, munkába tart az ember, vagy a WC-n ül, vagy valami hétköznapi dolgot csinál. Kihagy a szív, zökken, összehúzódik, mintha úgy is akarna maradni, majd utána ver hatot-hetet, valószerűtlenül gyorsan, mintha csak utol akarná érni magát, majd visszaáll a ritmus. Hétköznapokon halálfélelmem volt az ilyen esetektől, ha nem látott senki, odacsaptam ijedtemben egy-két nagyobbat a mellkasomra, hogy elmúljon, persze ez semmit nem segített, ki kellett várni azt a pár másodpercet. Ha emberek között voltam, akkor is rémülten kapkodtam a tekintetem ilyenkor.
Most meg sem kottyant.
A három gyászoló nő elkezdett valamit beszélni a Duna-holtágról, hogy már nincs messze, és egyébként is, milyen szép a táj a hófoltokkal és a messze szétfutó földekkel. Közben tényleg elhagytuk a várost, kisebb-nagyobb területeket fedett a hó az út menti szántásokon. A városban semmi nem maradt meg belőle, pedig elég hideg tél volt. Az úttól balra, a távoli hegyek felett már fémkéken derengett az ég. Délután négy lehetett, opálos hátteret adott a jelenetnek a készülő sötétedés, árnyékot vetettek a földekre a dombok, rajtuk a fák. Lehúztam az ablakot, bedugult a fülem és arcon csapott a metsző hideg. Az izzadságtól rám tapadó póló egyből áthűlt. Meg fogok fázni, ez jutott eszembe, bár lehetett volna nagyobb gondom is.
Néhány nappal korábban halt meg a majdnem-nevelőapám. Jó húsz éve ismertem, kamaszkorom óta, de igazából sosem gondoltam rá nevelőapámként, legfeljebb viccből mondtunk néha ilyet. Régi vágású fickó volt. Folyton elegáns, mindig partikész öregúr. Húsz évet tudott gond nélkül letagadni. Nem is akart meghalni nyolcvan felett sem.
Hónapok óta ette a rák, csak legyintett. Seb volt a lábán, abból indult minden, hiába hajtogatták neki, hogy baj lesz, csak annyit mondott, majd cseréli rajta a gézt.
Kórházba csak meghalni ment. De azt is csak megfontoltan. Az utolsó éjszaka összevérezte a lakást, a rák egyszerre minden testnyílásán ki akart szakadni, élve fel akarta falni. Anyám törölte utána a vért és könyörgött neki, hogy menjenek kórházba. Csak annyit mondott, hogy most már aztán tényleg ráér reggelig. A kórházban meg csak annyit, hogy mikor mehet haza.
Aztán már nem ment.
Pakoltuk napokig a lomokat a lakásban, nyolcvan év, jegyzetek, kéziratok, folyóiratok, könyvek, kacatok, legalább tizenkét országból, azon törtem a fejem, van-e olyan jelentősebb hely a világon, ahol nem élt. Riasztottuk a törvényes örökösöket. Egy lány az Államokból, egy Svájcból.
Igyekeztem kivonni magam a párbeszédből, ez legyen a lányok dolga. A nagyobbik lány idősebb volt anyámnál is. Úgy viselkedett, mintha ez jelentene bármit is. Szívesen mondtam volna valami bántót, de ráhagytam anyámra.
Ez végül is az ő élete.
És mint mindig ilyenkor, eszembe jutott, hogy vajon az enyém végre mikor kezdődik.
Lapátoltam a lomokat, könyveket. Skiccek, vázlatok, nyomdai levonatok, ópiumpipa, totemoszlop formájú heroin-főző kanál: valami szuvenír valahonnan. Eszembe jutott, hogy amikor egyszer mutatta, megkérdeztem, volt-e használva, igen, válaszolta, egyszer volt, csak úgy, miért ne alapon. Megkérdeztem, milyen volt, annyit mondott nevetve, néhány percig boldog voltam.
Egyre sötétebb lett, aggódni kezdtem, hogy nem találjuk meg a legjobb helyszínt. A Duna-holtág egy félreeső szakaszához értünk. Itt az erdő menti partszakaszon már vastagon borított a hó mindent. Szántóföld, töltés, a töltés elején sorompó, gyér erdőfolt a partnál, nyáron lápos, mocsaras, most havas, göröngyösen bukdácsoló partszakasz a fák alatt.
Kiszálltam a kocsiból.
A zacskóban himbálózott a revolver, csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt elsül, lábon lövöm magam, akkor aztán tényleg nem tudom majd elmagyarázni senkinek, hogy csak meg akartam szabadulni ettől a nyomorult fegyvertől, amihez semmi közöm, ugyanúgy, mint az egész történethez. Csak belecsöppentem valahogy ebbe a rémálomba. Mondjuk, ez a rémálom már harmincöt éve tartott, de ez egy másik történet.
Egyébként jó kirándulóidő volt. Hideg, de nem jeges, alig járt a szél, kicsikét szitált a hó, de összességében olyan idő volt, hogy az embernek kedve támadhatott kihozni egy sétára a családot.
– Itt, dobd be valahol a Dunába.
Anyám rámutatott a szinte teljesen befagyott vízfelületre. A Duna-holtág sekély, gyenge sodrású vize szinte összefüggő síkon fagyott be, buborékos, itt-ott hófoltos páncél borította. Próbáltam nem válaszolni, mert nem akartam, hogy észrevegyék, mennyire gyűlölöm a helyzetet, hogy fogalmam sincs, hogy a fenébe keveredtem már megint bele mások életébe, ahelyett, hogy az enyémmel foglalkoznék.
Jó súlya volt a fegyvernek, húzta a zacskót.
Sétáltam fel-le a parton, kerestem olyan foltot a jégen, ahol fodrozódik a víz, léket, amibe esetleg bedobhatnám, úgy, hogy el is süllyedjen.
– Csak dobd bele, nem mindegy, hova dobod?
A chicagói nő idegesítően affektált, durva akcentusa volt, sokszor kevert angol kifejezéseket a beszédébe, legszívesebben rászóltam volna, hogy hallgasson.
Hiába keringtem a parton, sehol nem volt ideális hely.
Legszívesebben egy fákkal borított, kintről beláthatatlan, hirtelen mélyülő partszakaszon szerettem volna lenni, ahol a falombok takarásában, biztonságosan jó messzire tudnám a sok méter mély vízsodrásba dobni a fegyvert, hogy soha többé senki kezébe ne kerülhessen. Úgy éreztem, mintha nem is egy ártatlan, tőlem független helyzetet szeretnék megoldani, hanem gyilkossághoz keresném a tökéletes helyszínt.
– Itt nem tudom eldobni.
Lelki szemeim előtt jégen játszó gyerekeket láttam, akik csúszkálás, játék közben ráakadnak a fegyverre, aztán addig szórakoznak vele, míg fejbe lövik magukat.
– Akkor ássuk el!
Lelki szemeim előtt most az erdőben játszó gyerekeket láttam, akik ráakadnak a földből kilógó pisztolycsőre, kiássák, és addig szórakoznak vele, amíg megint csak fejbe lövik magukat.
Mély levegőt vettem, hogy az idióta ötleteket ne reagáljam le.
– Fagyott a föld, nem áshatjuk el.
– Akkor csak hajítsd be az erdőbe!
Megint a játszó gyerekeket láttam, amint szétloccsan az agyuk, amikor viccből meghúzzák a ravaszt az öreg revolveren. Hogy elhalmoztak az okos tanácsokkal, arról meg az jutott eszembe, hogy pár órával korábban rajtam kívül senki nem merte megfogni a revolvert.
– Nem, menjünk a nagy Dunához, itt nem jó.
Idegesen ciccegtek a lányok, túl akartak esni az egészen.
Mintha én nem éppen ezt akartam volna.
Visszaültünk a kocsiba, annyira belefeledkeztem az idegességbe, hogy nem a gumilábtörlőre, hanem az ölembe tettem a fegyvert. A pisztoly csöve belenehezedett a combomba, a markolata a másik oldalon nyomott.
Úgy éreztem, mintha az életemet hurcolnám ebben a teszkós szatyorban, minden nyűgöt és szart, amit igyekeztem elfelejteni és kizárni, de mindig utolért.
Az elmúlt harmincöt évben, folyton.
Az idő közben mintha megállt volna, nem akart alkonyodni, hogy az egész ügymenetet elfedje a jótékony sötétség.
A megfelelő percekre vártam itt is. Pont, amikor még látni annyira, hogy tudjam, hova dobom a fegyvert, hogy biztos legyek benne, hogy elnyeli a víz, de már annyira sötét van, hogy messziről ne lehessen látni, mit ügyködöm a vízparton.
Az autóval megint jó húsz percet haladtunk, vissza kellett mennünk a városba, és úgy tovább a nagy Duna felé. Minden piros lámpát kikaptunk, álltunk a kereszteződésekben, boldog és gondtalan emberek császkáltak az utcán a mindennapi dolgaikkal, egyiküknek sem kellett egy revolverrel a combján furikázni a városban. Annyira irigyeltem őket, hogy görcsbe rándult tőle a gyomrom. A boldogokat, akik moziba mentek, randira, vagy csak sörözni a jól végzett munkahét után, tökmindegy, bármit is csináltak, csak nem olyasmit, amit én.
Két napja került elő a fegyver.
Az öreg lomjait szedtük szét, osztályoztunk nyolcvanévnyi holmit, legalábbis azt a részét, ami a lakásba került az elmúlt húsz évben. A kacatok halmokban álltak, rendszereztünk, fotókat pakoltunk, nem láttuk a végét.
A könyvespolcot pakolgattuk, amikor a revolver tompa koppanással kiesett a könyvek mögül, egy öregember utolsó tréfájaként.
Jelöletlen, számozatlan, talán hatvanas évekbeli marokfegyver volt, a forgótárban szépen, katonásan sorakoztak a töltények. A hagyatékból persze ez már senkit nem érdekelt, a lányok feltartott kézzel jelezték, hogy ebben ők már nem tudnak segíteni, semmi közük a fegyverhez.
Jó, mondtam, akkor is kell valamit kezdeni vele, anyámnál nem maradhat. És ha valamit kell kezdeni vele, akkor nem ússzák meg, igenis végig fogják asszisztálni.
Anyám hallani sem akart a rendőrségről, rettegett tőlük, rémképei voltak a legmegalázóbb eljárásokról, a lányok is megtiltották, hogy az apjuk emlékét ilyen ügymenettel sározzam be.
Egy darabig győzködtem a három gondterhelt, pánikoló nőt, aztán feladtam.
Hát, akkor marad az, hogy kivisszük a lakásból és bedobjuk a Dunába.
Az istennek sem akart besötétedni, anyámék meg az istennek sem akarták megérteni, hogy milyen helyszínt szeretnék ahhoz, hogy nyugodtan eldobhassam úgy, hogy utána ne legyenek életem végéig rossz álmaim a fegyverrel.
Nem én vezettem. Egy teljesen nyílt, fák nélküli köves partszakaszon álltunk meg legközelebb, ahova kilométerekről bárki ráláthatott, még a fák is illedelmesen kipusztultak jó előre. Idegesen sziszegtem, hogy miért pont itt, senki nem értett. Közben a felhők közül kisütött a nap, szikrázóan világította be a festővászonszerűen színes partot.
Elindultam a zacskóval a kezemben a Dunához. Körbenéztem. A folyó menti falu hosszan terült el felettünk, végig a parton. Egy közepesen rosszul látó ember is bő fél kilométerről világosan láthatta a hirtelen dühítően világítva lemenő nap fényében, hogy valami rosszban sántikálok.
Hát, még ha behajítottam volna a fegyvert a vízbe.
Elképzeltem, ahogy napokkal később becsöngetnek anyámhoz, hogy ugyan már, mit hajítottunk a vízbe, mert furcsa lakossági bejelentés érkezett, pisztolyformájú eszközt láttak, így felírták a kocsi rendszámát.
– És ha pisztoly volt, hogy került magukhoz? És ha maguknál volt, mit tettek vele, hogy meg kellett tőle szabadulni? – ilyen rémképek jutottak eszembe.
Idegesen integettem a fejemmel, hogy ez nem jó partszakasz.
Anyám sziszegve szólt rám, hogy most már ne hisztizzek.
Dobjam a Dunába a fegyvert.
A parton egy falusi jelent meg, elégedetten nézegette az itt-ott jégfoszlányos, szakaszosan rianó víztükröt, rajta a hordalékokat, a túlsó partot, mintha valamilyen mindenesti meditációt végezne.
Egy kis kinyitható kempingszéket vett elő, leült rá, nézte a folyót.
Nem válaszoltam anyámnak, intettem, hogy várjanak meg.
Himbálózott a zacskóban az életem.
Legalább tíz percig sétáltam a part mellett.
Duna-part talán nincs is az országban, ahol ilyen hosszan nincsenek fák, de mi megtaláltuk. A nap mintha egyre fényesebben sütött volna. Úgy éreztem, megállt és elindult inkább felfelé, mintha kíváncsi lenne a történet végére és a káromra akarna szórakozni.
Nagy nehezen találtam pár fát a part mellett. Elég messze voltak már a házak is, nem lehetett odalátni szabad szemmel úgy, hogy kivehető legyen, mi történik a víz mellett.
Kivettem a pisztolyt a teszkós szatyorból. Egy zsömlés zacskóba tekertem még otthon. A koncepció az volt, hogy így elhajításkor sem lehet majd látni, mit dobok a vízbe, de a papírzacskó, a teszkóssal ellentétben, szétmállik, így a pisztoly biztos elsüllyed, még véletlenül sem fogja egy légbuborék a nyolcvanezer évig el nem bomló teszkós nejlonzacskót a víz tetején tartani.
Éppen készültem elhajítani a fegyvert, amikor mocorgást hallottam a fák között.
Egy overallos, micisapkás falusi jelent meg. Elővett egy pecabotot, rendezkedett, szöszmötölt, mint aki élete végéig ráér, biccentett is felém barátságosan, és komótosan elhelyezkedett a parton.
Óvatosan, lassan, mintha csak mellesleg tenném, hátat fordítottam neki és visszacsomagoltam a revolvert a nejlonba, közben könyörögtem magamban, nehogy most süljön el.
Pláne, ha elsül, nehogy agyonlője a falusit.
Visszasétáltam a kocsihoz, jól állt neki a lemenő napfény vöröse, egész komoly autónak tűnt tőle, pedig öreg kocsi volt. Anyám, a chicagói meg a svájci lány idegesen gesztikulált, hogy még mindig nálam van a fegyver.
– Menjünk, keressünk másik partot – mondtam.
Ebben a pillanatban, mintha egy érmét dobnának egy perselybe, lezuhant a nap a láthatár mögé. Szinte másfél másodperc alatt lett koromsötét, mintha a lélegzet-visszafojtva álló idő visszaugrott volna most a szokásos ritmusba, és hirtelen pótolná be nagyon gyorsan a lemaradást.
– Adjuk fel – mondtam, és visszaültem a kocsiba.
Hazamentünk, világított a város, mint egy fényzsombék, nyüzsögtek a péntekesti emberek, világított a plázák fénye a főútvonal mellett. Egyre lüktetőbben özönlött a tömeg, kezdte a hétvégét, gondtalan volt és felszabadult. Szerelmespárok andalogtak a félreeső utcákban, az esti szeretkezésre gondoltak, hogy ma melyik pozíciót próbálják ki, vagy, hogy mi lesz a vacsora, a másnapi program, hogyan lesz a hétvégi kirándulás a gyerekekkel.
A szívem kihagyott pár ritmust, sietve hozta be a lemaradást, nem is figyeltem rá.
A chicagói és a svájci lány még aznap hazautaztak.
Én visszatettem a pisztolyt a szekrény mögé, közben abban bíztam, hogy nem lövöm pofán magam.
Anyám két nap múlva tört meg, kihívta a rendőrséget, legyen már vége.
Két nyomozó érkezett, végtelen kedvességgel pakolgatták az iratokat, nyugtatták anyámat, hogy ne aggódjon, minden rendben van. Ki kellett tölteni legalább hat féle dokumentumot, fotóztak, higgadtan, tapasztalt mozdulatokkal szedték szét a pisztolyt, nézegették a töltényeket, csettintgettek a nyelvükkel, milyen szép régi fegyver. Fél óra alatt végeztek az egésszel.
Kifelé menet még annyit mondtak, hogy megspóroltuk volna nekik a papírmunkát, ha egyszerűen bedobjuk a Dunába.
Gábor Kálmán is a Hungarian writer based in Iceland, born in Nové Zámky in the former Czechoslovakia in 1982. He lived in Budapest during college until moving to Iceland. He received the Sándor Bródy Award for Best New Book of the Year for Nova (2011), a novel developing the epic of the Slovak countryside. His next book, A temetés (The Funeral, 2016, is a self-proclaimed “incomplete historical novel.” Kálmán’s third novel, Janega Kornél szép élete (The Wonderful Life of Kornel Janega, 2018), describes the experience of growing up in Eastern Europe without a father and a motherland. The author’s latest book is A világ legvidámabb embere (The Happiest Man in the World, 2020), a collection of short stories. The books were published by the Kalligram Publishing House in Budapest.
kalmangabor.blog.hu
facebook.com/kalmangaborszerzoi
Tímea Sipos is a Hungarian-American writer, poet, and literary translator with an MFA in Creative Writing from the University of Nevada, Las Vegas. Her translations can be found in The Washington Square Review, The Offing, Asymptote, Two Lines, and elsewhere. Her translation of Kinga Tóth’s bilingual, multi-media poetry collection, Írmag/Offspring, appeared in 2020 with YAMA Art and her translation of Márton Simon’s collection, Songs for 3:45 AM, appeared with The Offending Adam in 2021. Her work has received support from MacDowell, the Vermont Studio Center, Bread Loaf, Tin House, PEN America, and more. Her poetry chapbook, The Shapes Our Tongues Make (Bottlecap Press, 2024), is all about her love for Budapest, Hungary and the Mojave Desert. Find her at timeasipos.com
The translator would like to express her gratitude to Ádám Dániel Németh for ensuring the accuracy of the text during the translation process.
29 October 2025
Leave a Reply