Extract from Home by Andrea Tompa Translated by Jozefina Komporaly
Via Negativa Translated from the Hungarian by Jozefina Komporaly
This is an extract from the novel Home by Andrea Tompa that will be published by Istros Books in 2024: http://istrosbooks.com/products/catalogue/home-132/
And what’s your story?, Susan asks in a slightly bored voice from the back seat, looking down as if she were somewhere else but still wanting to start a conversation. The question is followed by an expectant silence, a possible opening between two people. She then looks up, between the two seats, focusing on the interminable journey. Like someone who really wants to know. She’s Zsuzsi, known as Susan, Kincső’s American daughter.
This is an easy, borderline casual question uttered with fascinating yet annoying American simplicity. I wish I would know my story, should be the answer, but this sentence is promising too much, a commitment to a longer autobiographical conversation, important stories full of dramatic turns, new beginnings and, ideally, a catharsis. Our protagonist is still getting to know this story, her own story, for instance on this journey home. The various potential answers to what’s your story would have the advantage of easing Susan’s boredom on such a long trip, while also distracting our protagonist from the seemingly endless challenges of driving that are impossible to surmount, which is not only the opposite of boring but also dangerous for someone so irritated by not being able to be in control of space. Being engaged in a conversation, let alone in this all-concealing language, as well as paying attention to myriad things while driving makes one feel like a guinea pig whose brain has been connected to a capful of electrodes with the sole purpose of irritation.
A possible answer could be that this is exactly the reason for being here, on this road, on this actual tarmac, to get to know her story. Tarmac, concrete, asphalt, who knows the difference between them. On this concrete, what a beautiful name for this surface! What a wonderful word. World, word, these two terms always tend to blur into one when saying them out loud and require major effort in differentiation. The word is fabulous, not the world. So, our protagonist is on this very journey precisely to get to know her story, her adventure, this is her via negativa, a process of moving in reverse, heading homewards. I wish I would know my story, could be another way of putting it, how great it would be to get to know our story, by way of getting started, finding fulfilment and then rounding it off, just like Aristotle stipulated in his Poetics: beginning, middle and end.
Our protagonist promises to tell this story some other time because she enjoys telling stories, being a storyteller rather than an author.
I am an author, she replies to Susan’s question, and the moment the word author is uttered, her gaze disperses on the road ahead, striving to encompass every important and dangerous event yet losing focus and direction for a moment. The road, the concrete, is luckily empty, and gray. I am what I’d like to be.
Would it be wise to even share all this at the very beginning, at the risk of causing disappointment and exposing herself to a young and peachy American girl, the adult daughter of a classmate, with whom she has nothing in common other than having gone to school with her mother and having visited each other’s countries, all they have in common so far is also shared with seven and a half billion other humans. Since they haven’t met before, they have nothing to do with each other, they haven’t stood together on the shores of a lake, haven’t watched sunsets, gotten drunk or discussed a single book together, they haven’t even found disappointment in each other. Why should Susan be the one, well, because at least she can’t ask for accountability, only marvel at most, because she’ll have to believe that yes, this story is simply about being an author, a storyteller. And about the fact that writing takes up so much space in life, not life as in time and space or not even as in body, but what exactly? It’s impossible to pinpoint, but it is precisely this struggle for naming that occupies our protagonist’s life. Writing – and this has just become obvious to her while waiting at the airport and visiting a stationery shop that sold overpriced notebooks – there, in that moment it has become more important than bliss. Salvation. How do you call it? Susan doesn’t call bliss or salvation anything, she’s just listening carefully with eyes wide open. Yes, she nods, there is such a word, salvation. She wouldn’t use it but has heard it, she adds in a serious voice. Yet she’s uncertain whether this is the same salvation as in her mother’s native tongue, because salvation is more like saving someone from drowning, so far, so good, as she’s drowning, too, but will stay on the surface of the water at least for a while, not for days though.
She has recently read a book about a Syrian refugee girl who managed to survive in the sea for four days. True story. And because it’s true, it’s unimaginable. Impossible to compute with a human mind. This is the mystery of the real, and of art too. But the girl has survived, and now lives in Sweden. Her name is Doa. When an acquaintance sent over the book’s manuscript, it didn’t yet have the author’s name on the cover. It was obvious that the heroine was the author. But hero and author are not one and the same, our protagonist knows that for sure. Because the author can see their hero, but can the hero also glimpse at their creator? In any case, the girl made her escape from the sea, at the age of sixteen.
As for salvation, that’s not just about saving someone. Salvation is more than that. Salvation has to be about more than simply sinking or staying on the surface. Salvation can’t be a mere ambulance with siren and lights on. In Russian, this is called спасение. I can’t translate it any better. In our language, saving means slightly less, and salutation more. Hail! God bless! Who else? Welcome. Still, the word Salvation may still retain something of the Latin Salve!, ‘hail’ as in ‘be well’, though nobody gets this, so how could they be interested in actual wellbeing.
Adding: I don’t believe in translation. Words can never be transposed into one another, just like people or trees or sparrows can’t either. How many words and how many other things have to come to pass between us, between two people, in order to understand each other?
Writing has become more important to me than the salvation of my soul. I can’t explain this. They say that it’s irrelevant whether you believe in it or not, because the offer isn’t based on that. My personal story is unknown to the extent that everyone else’s story is unknown to them, seeing that it hasn’t yet been completed, I haven’t yet made it to the end of my adventure, let alone to salvation, should such a thing exist. Ultimately, there are two options. One: I’m writing for the salvation of my soul, in which case writing itself is a turn of duty towards salvation, should it be possible to carry out such a service rather than being simply deserving. Have you read The Master and Margarita? They are offering something to writers there, too. Hell, decapitation, peace. But not light. I’m unsure whether salvation can be earned, as I’m entirely uneducated from a theological point of view, completely ignorant.
There’s nobody to ask, it’s pointless to search for words to describe her story, why this particular story, it’s stupid to even ask, asking in itself is a faux pas, a question implies the existence of an answer and suggests that this answer is something finite, therefore things have to be that way and that’s that, we’ve reached the end of human adventure. There is no answer. Only events that take place. We can’t foresee their end, and we certainly can’t give an account of salvation.
Around 1850, this word was much more common in written texts than it is today, Susan points out, immersed in thought after having checked her phone. She did a quick search and found several entries about this topic. She has never used this word herself though. We tend not to use it these days. Archaic, isn’t it?
– So – our protagonist begins, hoping to gain time as they are taking over a fully loaded van, and this so and subsequent pause will last until they safely finish overtaking and get back into their lane, but now they have to overtake again, never mind, there’s nothing at stake in uttering what the listener already knows anyway. – I am an author.
– Wow – Susan displays an instant reaction, because in the culture she comes from it is important to present others with some answer: I’m a body-washer, ‘interesting’, I’m a postman, ‘splendid’, it’s important to signal that you hear what they are saying and it has an impact on you, and that you have an opinion.
– Mother’s told nothing about you. Mother never says anything. You know, just the flying projects, media, home, oldcountry stories, newcountry stories, yada yada yada. So you write books.
– This is what I do – our protagonist delivers the quick conclusion, generally yes, but not right now, not for some time, but this is irrelevant. Next to the driver’s seat, there lies the freshly purchased overpriced notebook and new pen, a new land, the promised land. Just looking at them gives her butterflies, seeing that for quite some time she hasn’t authored anything, except for this forthcoming speech.
– You were in the same class as Kincső, correct?
Susan pronounces Kincső perfectly, there’s no hint of foreignness in this name. One can sense the blood ties between speaker and name.
– Yeah.
– Great.
What’s so great in this, our protagonist would like to ask, in that the two of us ended up classmates, this is mere fate, in other words pure chance.
– She says it was a great class.
In the end, therefore, our protagonist decided to attend the class reunion. Ágó is sleeping on the back seat with her mouth open yet still smiling. The plan is to pick Kincső up on the way too, after crossing the border, in a multi-ethnic mountain village where she’s working on her project. Kincső’s daughter, as she calls her, is Zsuzsi, also known as Susan, as the girl prefers to introduce herself, who also needs picking up because Kincső was unable to come to the airport on account of the bishop. She mentions this but then fails to elaborate on how exactly the bishop hinders her in picking her daughter up so they can come together to the meeting as planned, she only indicates that the bishop is also part of the project. In other words, Susan has to be picked up, the same Susan who would chatter throughout the entire journey had our protagonist not made it clear from the start that this is her very first cross-border drive, and that she can’t handle two things at the same time. The notion of not being able to do two things at the same time triggers Susan to talk about men and women’s selective attention, us women, etc., but this is mainly white noise with the odd familiar word, just melodious language and no attention to content. For a proper conversation, it’s imperative to stop, the new driver can’t cope otherwise. Besides, when they get to the border, they will have to turn around to pick up Csaba, but they don’t know this yet, not even Csaba. Even though all this is initially annoying and disappointing – such as that Ágó falls asleep at once, that she has to pick Susan up – this language, this feather-light and eternally foreign language akin to a summer ice cream session, is more relaxing than talking to Ágó in the mother tongue of eternal depths, where words are razor sharp and have a tendency to bite.
Susan offers to take over the driving at any point if needed.
– Here? – then correcting it. – There? – asking with genuine surprise, doesn’t Susan know about the state of the roads, the driving style and, in general, what it’s like back there? – Oh, no – it has to be me, she concludes –, this is my first time, you know, it is my first trial – but the word trial makes our protagonist lose her grip, unsure whether the notions of test and trial merged together, are they one and the same?, and what would it mean if they were the same, with the same root and content, for our her this is a public trial. I must walk this way, this is my way, test, counter-test, penalty, release. I have to go on a pilgrimage on my knees and not fly there on a cheap, instantly accessible flight. Have you ever seen those kneeling…oh, can’t remember the word, well it’s not used very often, for those who in their desire for spiritual and religious cleansing…
Pilgrims? – Susan tries to be helpful. That’s it, pilgrims indeed.
As they have to come to a halt due to a jam caused by a trailer loading a car wreck, the car’s driver looks back in the mirror and gazes at Susan’s pale pink, delicately freckled heart-shaped face as she leans forward on the back seat. She’s lifting herself up from her seat as if she wanted to be present with her body in this conversation loaded with the promise of many long, cumbersome and confined hours. She doesn’t resemble Kincső at all, who is dark-skinned and has a prominent jaw. Susan is a proper American girl. But how could our protagonist explain to Susan, even if they stopped for a break to immerse themselves in conversation, carefully selecting the most precise and yet still empty and distant foreign words, how could this … inching forward be explained, this slow effortful march, more like shuffling, knee shuffling, yes, shuffling on one’s knees because this image suddenly strikes with the power of realization. What is taking place is an unspeakable knee shuffling back there, about which she doesn’t wish to talk to Susan because the whole thing is unintelligible even to her. What does this knee shuffling mean? Why not with the head held high, triumphantly, or at least by way of a fun drive? How could Susan understand this knee-shuffling person? What gods are meant to be appeased by this? And what sins should be forgiven? There is no sin, no sin has been committed.
Right now, driving feels like crucifixion, our protagonist simplifies the idea, translating it to language and articulate words around which one can have a conversation. Susan keeps paying attention, though visibly struggling to understand since she got her license at the age of sixteen.
– I am afraid of killing something – Our protagonist clarifies by way of an explanation.
– Mama has the same fears – Susan replies without the slightest hesitation, having finally heard a familiar sentence.
– Who? – our protagonist has to ask, because her own sentence is still trembling and echoing in her, as if the predicament of the sentence had already been fulfilled: the fear of killing someone isn’t just a matter of mere words but an actual occurrence. A sentence that has been uttered is like a shot arrow, irrevocable.
Kincső.
Kincső’s fears are known to our protagonist, We share these, as she’s familiar with Kincső’s project which is about killing. But right now, it’s a relief not to have to elaborate on what it would feel like to live with the thought of having killed someone. One can only carry on living if one doesn’t beat someone else to death.
This American girl with a healthy and serene complexion, who still smells fresh after a ten-hour flight, comes from a country where changing place, moving houses, endless separation and being on the move is part of everyone’s existence. It’s a huge country where everybody is always coming and going, relocating to hundreds and thousands of miles, storing their increasingly larger belongings in increasingly more numerous specialist boxes in specialist depots and storage facilities. As for this girl, in whom the most attractive bit is not this accessible language but time, and the youth that shockingly reminds our protagonist of the passage of time in the eye of the beholder, it will be impossible to tell this girl anything, even in this easy to access language promising a straightforward and clear order of things, about this undertaking, this journey home which is none other than a reversal of the story, a via negativa, albeit for a single week. Yet they are born, driving license in their pocket, as people who will definitely be in need of continuous and easy relocation. As early as in their mother’s bellies, they are preparing for a compulsion to be on the go.
In the course of her short, barely two decade-long life, Susan has already lived in at least five places, with Kincső and without Kincső, and to the question where she’d most like to go, where she’d live or where she’d want to move after university, she replies in the familiar voice of sweet desire that Oh, I love LA. She then spells out the place name just to be clear in case her travel companion doesn’t know, Los Angeles, placing a strong accent on the ‘e’ as Brits do, then clarifies that the long ‘e’ at the end of the word is the sensual expression of desire as angels are ascending to heaven. By this point, looking ahead and engaged in a safe overtaking exercise on a straight segment of the motorway, our protagonist is hearing precisely what she doesn’t and won’t understand – because this is someone else’s desire.
Susan, with her heart-shaped face, all-too-white skin and chattering Englishness doesn’t cause confusion but actually makes the journey to the truth that’s currently happening to her easier: I go home. I really miss it, our protagonist states curtly, navigating between cars to the best of her abilities, uttering the exact words that are present with her in the moment. Not I miss it, but it’s missing, not even it’s lacking or it’s absent, but it’s missing from me, or I from it. ‘I’ is an active agent, missing is a state.
I miss it, this sentence she is finally able to utter to Susan with so much ease and simplicity isn’t her own, well, it is now but it hails from Sam, an elderly American man who had first said it softly and dreamingly, in a way capable of making others happy.
This phrase dates back to one of the many overseas trips when this elderly Samuel, known as Sam, had invited the visitor as a thank you for having once also shown her city, her new city and second home. Sam said that after a few months of spending the winter far away he always misses his home, the place where he was born. I miss New York, he said plainly, with a full stop at the end of the sentence.
In Sam’s Fifth Avenue home there was an Oscar on the shelf. Is it real?, the visitor asked with awe, and Sam explained that this heavy and tall Oscar statuette used to belong to his father, the elder Warner Brother. The visitor secretly picks it up when the host returns to the kitchen for some ice, but Sam is too quick to get back to the spacious living room, so there comes a moment of looking at Sam with an apology, while still holding the heavy statuette. Don’t worry, Sam hastens to reassure, everybody wants to pick it up, we all want to know how much it weighs. We all want to touch the top of the world, don’t we? Sam lives in a seven-story building that once used to be a hotel, now converted into huge flats by today’s standards. Sam has two balconies above the roaring and deafeningly loud city, both kitted out with large plants, so they almost look like a jungle. Jungle in a jungle. Sam doesn’t say more than that he was born here, and he loves the place. And this smooth-faced man, who looks sixty despite going on eighty thanks to slow plastic surgery, and on whose skin careful surgeons only carry out tiny rather than spectacular interventions to tighten the facial muscles with a view to counteract the passage of time, softly adds with a longing about which Russian authors have written books, and without any showing off or attention-seeking, more as a clarification and explanation for this desire, that he was simply born here, for him these houses and especially this area, this neighborhood, which has become too trendy and expensive, is home. When he’s away for weeks, because as he says I am a passionate traveler, he always misses it because, as he enthuses, he loves it. I miss New York, he adds while he places his right hand on his chest. He is showing the place of desire. He has long manicured nails and two, by now much too large, signet rings on his fingers. Only the skin on his hands gives away his real age.
As Susan channels the discussion back to LA aka Los Angeles, accentuating the long ‘e’ at the end, and zooms in on her plans and dreams related to LA in that swirling intuition located prior or beneath language, which one would be stupid to chop into words, our protagonist is full of longing while making a steady progress on the motorway, observing the speed limit. Meanwhile, Susan is staring ahead in her radiant youth, which an hour ago was still painstakingly reminding our protagonist of herself, Susan is still dreaming to move forward, in the exact same way this happened to her, or to be precise, as this happening has become her own and now the Son’s and Susan’s. Our protagonist is also looking ahead at the promising journey, but this ahead is also pointing backwards, to home. It may be possible that they are all dreaming the same dream, the dreams of desire, the dreams that transport everyone forward and then forward and back.
Hungarian original
Via negativa
And what’s your story?, kérdezi Susan kissé unottan a hátsó ülésről, lefelé nézve, mint aki máshol van, de azért megnyitna egy beszélgetést. A kérdés után csend áll be, két ember közt a várakozó rés. Felnéz, előre a két ülés között, a nem fogyó útra. Mint aki tényleg tudni akarja. Zsuzsi, Susan, Kincső amerikai lánya.
A kérdés könnyű, szinte mellékes. Azzal az amerikai egyszerűséggel hangzik el, ami lenyűgöző és bosszantó is. I wish I would know my story, válaszolná, de ez a mondat túl sokat ígér, egy hosszú önéletrajzi beszélgetés iránti elköteleződést, jelentős történetet, tele drámai fordulatokkal, újrakezdésekkel és lehetőleg katarzissal. Ezzel a történettel, a sajátjával még csak ismerkedik, például ezen az úton is, amikor hazamegy. A what’s your storyra adható lehetséges válaszok Susan számára egy hosszú út unalmát űznék el, neki pedig az út és a vezetés végtelennek tűnő, legyűrhetetlen küzdelmeiről terelnék el a figyelmét, ami nemhogy nem unalmas, de veszélyes, és túlságosan is tele van ingerekkel, mert nem uralja a teret. Ha beszélget, ráadásul a számára mindent elfedő nyelven, miközben figyel ezerfelé, és vezet, úgy érzi magát, mint egy kísérleti állat, akinek az agyába egy sapkányi elektródát vezettek, hogy ingereljék.
Éppen azért van itt, ezen az úton, válaszolhatná, ezen a konkrét aszfalton, betonon, hogy ismerkedjen a történetével. Beton, aszfalt, sosem tudta a különbséget. On this concrete, milyen csodálatos nevet adtak a betonnak, What a wonderful word. Csodálatos nevet adtatok angolul a betonnak. World, word,mindig összecsúszik, erőlködnie kell, hogy kétféleképpen ejtse. A szó csodálatos, nem a világ. Azért van ezen az úton, éppen ezen, via negativa, vagyis visszafele haladásban, hazafele menetben, hogy megismerje a történetet, a saját kalandját. I wish I would know my story, mondaná, milyen jó volna tudni a történetünket, látni elindulni, kiteljesedni, majd lekerekedni, pontosan úgy, ahogy Arisztotelész meg- írja a Poétikában: eleje, közepe, vége.
Majd elmeséli, ígéri, mert mesélni szeret, ő egy mesélő, storyteller inkább, mint egy author.
I am an author, feleli majd röviden Susan kérdésére, és az author szó kimondásának pillanatában a tekintete fókusztalanul szétterül az előtte lévő úton, hogy minden fontos és veszélyes eseményt befogjon, de egy szemhunyásnyira elveszti az irányt. Az út, a concrete szerencsére éppen üresen, szürkén terül el. Az vagyok, amivé válni szeretnék.
Elmondja-e itt, a legelején, csalódást okozva és magát teljesen kiszolgáltatva egy friss, barackvirágszínű amerikai lánynak, az osztálytársa felnőtt gyermekének, akivel semmiféle közös halmaza még nincs, azon kívül, hogy az anyjával együtt járt iskolába, és kölcsönösen megfordultak egymás szülőhazájában, legfeljebb annyi a közös bennük, mint további hét és fél milliárd emberszabású társa között. S bár sosem találkoztak korábban, semmi közük egymáshoz, nem álltak egy tóparton, nem néztek naplementét, nem rúgtak be együtt és nem beszéltek meg egyetlen könyvet sem, nem csalódtak egymásban. Pont neki mondja el, igen, neki fogja, mert ő legalább nem tud számonkérni, legfeljebb elcsodálkozni, mert kénytelen lesz elhinni, hogy igen, az ő története pusztán az, hogy egy author, egy storyteller. És hogy az írás végül akkora helyet foglalt el az életében, vagyis nem az életről mint térről vagy időről, még csak nem is a testéről van szó, hanem miről is? Nem tudná megnevezni, ez a megnevezési küzdelem foglalja el az életét. Hogy az írás – és erre voltaképpen csak nemrégiben jött rá, most, amíg várakozott rájuk, és unalmában meglátogatott egy papírboltot, megállt a méregdrága füzetek előtt, akkor, abban a pillanatban – fontosabbá vált, mint az üdvössége. Salvation. How do you call it? Susan azonban sehogy nem hívja az üdvösséget, és csak kerek, okos szemekkel figyel. Igen, bólint, van ilyen szó, salvation. Nem használta, de hallotta, feleli komolyan. De kissé bizonytalan, teszi hozzá, hogy a salvation az az üdvösség-e, amire anyanyelvén gondol, mert a salvation inkább valami olyasmit jelent, hogy a fuldoklót kell megmenteni, ez eddig rendben, ő is egy fuldokló, de azért fent marad a vízen, valamennyi ideig biztosan, több napig már aligha lenne képes.
Olvasott nemrégiben egy könyvet egy szíriai menekült lányról, aki négy napig bírta ki a tengerben. Teljesen valóságos történet. És mert puszta valóság, elképzelhetetlen. Emberi ésszel felfoghatatlan. Ez a valóság rejtélye, és a művészeté is. De a lány megmenekült, Svédországban él most. Eszébe jutott a neve: Doának hívják. Amikor egy ismerőse, aki fordító, elküldte a könyv kéziratát, azon még nem szerepelt szerzői név. Egyértelmű volt, hogy a hős maga az író. De a hős és az író sosem azonos, ennyit már biztosan tud. Mert a szerző láthatja hősét, de a hős vajon meg tudja-e pillantani teremtőjét? A lány mindenesetre megmenekült a tengerből, tizenhat éves volt.
Ami az üdvösséget illeti. Az nem csak megmentés. Salvation. Ennél többről van szó. Az üdvösségnek ennél többnek kell lennie, mint alámerülni vagy fennmaradni. Az üdvösség nem lehet pusztán egy szirénázó mentőautó. Oroszul is csak спасение.
I can’t translate any better. A mi szavunkban a megmentés kevesebb, az üdvözlés gazdagabb. Üdv! Isten hozott! Ki más? Welcome. De talán a salvation őriz még valamit abból, amit a latinok mondtak úgy, hogy Salve!, üdvözlégy, de ezt már senki nem érti, így aztán hogy is érdekelhetné az üdvözülés.
Aztán hozzáteszi: I don’t believe in translation. A szavak sosem fordíthatók egymásba, ahogy az emberek sem, vagy a fák vagy a verebek. Hány szónak kell történni köztünk, két ember közt, és mi minden másnak, hogy értsük egymást?
A lelkem üdvösségénél fontosabbá vált, hogy írjak. Ezt nem tudom elmagyarázni. Azt mondják, teljesen mindegy, hogy hiszed-e, vagy sem, mert nem aszerint osztják. De a történetem annyiban ismeretlen, ahogy mindenki előtt a sajátja, hiszen még nem teljesedett be, még nem értem a végére, a kaland végére sem, nemhogy az üdvösségig, ha van ilyen egyáltalán. De végső soron két lehetőség van. Egy: vajon a lelkem megmentéséért írok-e, ebben az esetben az írás maga az üdvösség szolgálata, ha lehet azt egyáltalán szolgálni vagy csak kiérdemelni. Olvasta a Mester és Margaritát? Ott is osztanak valamit az íróknak. Poklot, lefejezést, nyugalmat. Fényt nem. Bizonytalan vagyok, hogy az üdvösség szolgálható-e, teológiailag teljesen műveletlen vagyok, completely ignorant.
Erről nincs kit megkérdezni, hiába keresne hozzá szavakat, hogy mi az ő története, miért éppen ez, kérdezni ostobaság, maga a kudarc kérdezni, a kérdés azt feltételezi, hogy létezhet válasz, és hogy az elhangzó válasz valami végleges, és akkor a dolgok úgy vannak, és akkor vége az emberi kalandnak. Nincs válasz. Csak történés van tehát. A végét nem látjuk, és az üdvösségről biztosan nem fogunk tudni már beszámolni.
1850 körül, mondja elgondolkodva Susan, miután a telefonján keresgélt, sokkal gyakrabban fordult elő ez a szó az írott szövegekben, mint manapság, rákeresett, és léteznek efféle elemzések. Ő sem használta még. Ma nemigen használjuk. Archaic, isn’t it?
– So – kezdi, hogy időt nyerjen, és mert éppen előznek egy tömött furgont, és a so meg az azt követő szünet addig fog tartani, amíg a furgon teljesen biztonságos előzése megtörténik, és visszasorol, de most megint előznek, mindegy, nincs tétje, hogy kimondja, amit a hallgatója már úgyis tud. – I am an author.
– Wow – ajándékozza meg Susan a mondattal, mert abban a kultúrában, ahonnan jön, fontos a másikat megajándékozni valamiféle válasszal: hullamosó vagyok, „érdekes”, postás vagyok, „klassz”, jelezni, hogy hallod és hat rád, amit mások mondanak, és van véleményed róla. – Mother’s told nothing about you. Mother never says anything. You know, just the flying projects, media, home, oldcountry stories, newcountry stories, yada yada yada. So you write books.
– This is what I do – zárja rövidre, általában igen, de valójában most nem, jó ideje nem, de ez mindegy. A mellette lévő ülésen ott fekszik a frissen vásárolt méregdrága füzet és egy új töltőtoll, új föld, az ígéret földje. A gyomra is megremeg, ha ránéz. Jó ideje semminek nem szerzője, csak ennek a beszédnek, amit hamarosan el fog mondani.
– You were in the same class as Kincső, correct? Susan a Kincsőt tökéletesen ejti, a névben semmi idegenség. Meglátszik a vérségi kötelék a beszélő és a név között.
– Yeah.
– Great.
Mi ebben a great, kérdezné, az, hogy éppen mi voltunk osztálytársak, puszta sorsszerűség, vagyis véletlen.
– She says it was a great class.
Végül mégiscsak elmegy az osztálytalálkozóra. Ágó a hátsó ülésen nyitott szájjal alszik, de mosolyog. Kincsőt majd útközben veszik fel, ez a terv, miután átlépték a határt, egy vegyes lakosságú hegyi faluban, ahol éppen a projektjén dolgozik. A lánya pedig, Zsuzsi, ahogy Kincső hívja, Susan, ahogy a lány bemutat- kozik, akit végül szintén fel kellett venni, mert Kincső nem tudott eljönni érte a repülőtérre a püspök miatt, írja, de aztán nem fejti ki, hogy a püspök hogyan akadályozza őt abban, hogy a lányát felvegye, majd együtt eljöjjenek, ahogy tervezték, a találkozóra, csak annyit sejtet, hogy a püspök is részt vesz a projektben. Susant tehát fel kell venni, azt a Susant, aki itt csevegne egész úton, ha nem közölné vele már beszálláskor, hogy neki viszont sofőrként ez az első útja, amikor országhatárokon átívelően vezet, és nem tud egyszerre két dolgot. Képtelen egyszerre két dolgot csinálni, mire Susan mesélni kezd a férfi és női osztott figyelemről, mi nők stb., de ez már inkább csak zúgás a fül számára, és olykor ismerős szavak felröppenése, daloló nyelv, tényleg nem figyel rá. A valódi beszélgetéshez majd meg kell állnia, többre nem képes. És a határról visszafordulnak majd Csabáért, de ezt még senki sem tudja, Csaba sem. S bár mindez – hogy Ágó rögtön elalszik, hogy kénytelen Susant felvenni – eleinte bosszantja és csalódottságot okoz, mégis ez a nyelv, ez a könnyű, számára örök idegen és egy nyáresti fagylaltozáshoz hasonló nyelv most megnyugtatóbb, mint Ágóval beszélgetni az örök mélységek anyanyelvén, ahol a szavak élesek és harapnak.
Susan felajánlja, hogy bármikor átveszi a vezetést.
Here? – aztán korrigál. – There? – kérdez vissza csodálkozva, talán Susan nem tudja, milyenek ott az utak, a vezetési stílus, és egyáltalán, milyen ott. – Oh, no – szögezi le, ezt neki kell most –, this is my first time, you know, it is my first trial – magyarázza, és a trial szónál elbizonytalanodik, hogy a próba és a tárgyalás szavak nem csúsztak-e egybe, ugyanazok-e?, és vajon mit jelentene, ha mégis egy és ugyanaz a szó volna, ugyanazokkal a tövekkel és tartalmakkal, neki ez most egy nyilvános tárgyalás. Nekem kell végigmenni ezen az úton, ez az én utam, próba, ellenpróba, büntetés, szabadulás. Térden állva kell odazarándokolnom, térden csúszva, és nem egy óra alatt odaröpülni egy olcsó, azonnal elérhető járaton. Hanem have you ever seen those kneeling… ah, nem jut eszébe a szó, hát nem használja elég gyakran, akik szent és vallási céllal és megtisztulás iránti vágyukban…
Pilgrims? – segít készségesen Susan. Az, zarándokok.
A tükörben – éppen megállni kényszerülnek egy veszteglő trailer miatti dugóban, amire éppen egy autóroncsot raknak fel – felnéz a középső ülésen előredőlő Susan halvány rózsaszín, finoman pettyezett, szív alakú arcára. Úgy emelkedik ki az ülésből, mint aki a testével is jelen akar lenni a még csak tapogatózó beszélgetésben, amelyben sok hosszú és fáradságos, összezárt óra ígérete nyugszik. A sötét bőrű, előreugró állkapcsú Kincsőre egyáltalán nem hasonlít, Susan igazi amerikai lány. De hogyan tudná elmondani neki, ha meg is állnának, hogy a beszélgetésben elmerülhessenek, gondosan összeválogatva a legpontosabb, de még úgy is üresnek, távolinak tűnő idegen szavakat, hogy elmagyarázza neki hirtelen ezt… az araszolást hazafele, ezt a lassú, erőfeszítésekkel teli menetelést, inkább csúszást, térden csúszást, igen, térden csúszik, mert ez a kép hirtelen úgy hull elé, mint egy ráismerés. Hogy amit tesz, az a kimondhatatlan térden csúszás oda, amiről beszélgetni Susannal nem kíván, mert teljességgel érthetetlen a maga számára is. Mi az, hogy térden csúszva? Miért nem emelt fővel, diadalmasan, de legalábbis egy könnyű kocsikázással? Hogyan érthetné meg ezt a térden csúszó embert? Milyen istenek elé akar járulni? Miféle bűnöktől kívánna búcsút nyerni? Nincs semmiféle bűn, nem bűn történt.
Neki most ez a vezetés olyan, mint egy keresztre feszítés, egyszerűsíti le, vagyis fordítja le nyelvre, tagolt szavakra, amiről már lehet beszélgetni. Susan csak figyel, láthatóan nem érti, miről beszél, tizenhat évesen volt már jogosítványa.
– I am afraid of killing something – mondja végül magyarázatképpen.
– Mama has the same fears – válaszolja Susan egyszerűen, mint aki ismerős mondatot hall.
-Who? – kérdez vissza, mert a saját mondata remeg és zúg tovább benne, mintha a mondat máris megtörténne: a félelem, hogy megöl valakit, nem puszta nyelv, hanem történés. A mondat, mint egy kilőtt nyíl, visszavonhatatlan.
– Kincső.
Ismeri Kincső félelmeit, We share these, feleli, hiszen megismerte már Kincső projektumát, ami az ölésről szól. De most boldog, hogy nem kell ki- fejtenie, milyen volna úgy élni tovább, hogy megölt valakit. Csak úgy lehet élni tovább, ha nem mást üt agyon.
Ez az üde és derűs arcú, tíz óra repülés után is friss illatú amerikai lány abból az országból származik, ahol a helyváltoztatás, a költözés, a folyamatos elszakadás és mozgásban levés a létezéshez tartozik. Egy óriási országban, mindenki jön-megy-költözik, sok száz és ezer mérföldekre, erre szakosodott raktárházakban tárolva az egyre több, egyre nagyobb méretű holmikat, sokasodó profi tárolódobozokban. És ennek a lánynak, akiben nem is ez a könnyű nyelv a legvonzóbb, hanem az idő, a saját idejének múlására őt, aki rátekint, döbbenetesen emlékeztető fiatalsága, ennek a lánynak semmit, semennyit nem tudhat elmondani még ezen a könnyű, a dolgok egyszerű és tiszta rendjét ígérő nyelven sem arról, hogy miféle ez az út, ez a hazaút, a történet megfordítása, akár csak egyetlen hétre is, a via negativa. Holott ők szinte úgy születnek, jogosítvánnyal a zsebükben, mint akiknek mindenképpen szükségük lesz a folyamatos és könnyű helyváltoztatásra. Már anyjuk hasában is arra készülnek, hogy nekik menni kell.
Rövid, alig több mint két évtizedes élete során Susan már legalább öt helyen lakott, meséli, Kincsővel és Kincső nélkül, és arra a kérdésre, hogy hova menne szívesen, hogy hol lakna vagy hova készül a főiskola után, azt feleli az édes vágy ismert hangján, hogy Oh, I love LA. Aztán kimondja a városnevet pontosításként, hátha útitársa nem ismerné, Los Angeles, hosszan eltartva az i-ket, ahogy a britek ejtik, pontosít, ez a hosszú í a szó végén a vágy érzéki kifejeződése, az angyalok felröppennek az égbe. És most már előrenézve, megint egy rövid, biztonságos előzésben az autópálya egyenes szakaszán, pontosan azt hallja, amit nem ért, biztosan nem fog érteni, mert az egy másik ember vágya.
És Susan szív alakú arcával, túlságosan fehér bőrével, fecsegős angolságával nemhogy zavarba hozná, hanem egyenesen megkönnyíti az utat ahhoz a megnyugtatóan hozzáférhető és egyszerű igazsághoz, ami vele most történik: I go home. I really miss it, jelenti ki egyszerűen, az autók közt lavírozva legjobb jelenlegi tudása szerint, pontosan azokat a szavakat mondva, amelyek itt vannak vele. De nem I miss it, hanem hiányzik, nem is nekem hiányzik, hanem belőlem hiányzik, vagy én őbelőle. Én, aktív cselekvő, a hiány cselekvő állapot.
Ez a mondat, amelyet végül Susannak mond egyszerűen és magabiztosan, I miss it, nem a sajátja, vagyis most már az övé, de Sam mondta, az idős amerikai férfi, halkan és álmodó arccal, könnyen és másokat boldogítóan mondta neki először.
Egy sokadik tengerentúli útján döbbenten hallotta, amikor az idős Samuel, vagyis Sam, aki otthonában megvendégelte a látogatót, cserébe azért, hogy egykor ő is megmutatta neki a várost, a saját új városát, második otthonát. Sam mondta, hogy néhány hónap után – mert a teleket van, hogy távol tölti – mindig hiányzik az otthona, a hely, ahol született. I miss New York, mondta egyszerűen és pontot téve a mondat végére.
Sam Ötödik sugárúti lakásában egy Oscar-díj állt a polcon. Is it real?, kérdezte csodálkozva, amikor észrevette, mire Sam elmondta, hogy igen, az apjáé volt, vagyis a Warner Brothersek közül az idősebbiké, az ő súlyos, magas Oscarja ez. A látogató titokban kézbe veszi, amikor a házigazda kifordul a konyhába, hogy jeget hozzon. Ám Sam túl fürgén érkezik vissza a tágas nappaliba, ő pedig kezében a nehéz szoborral ránéz, rögtön a válaszmosollyal elnézést kér. Don’t worry, nyugtatja meg Sam, mindenki kézbe akarja venni, we all want to know how much it weighs. We all want to touch the top of the world, don’t we? Sam hétemeletes házban lakik, ami valaha szálloda volt, abból alakítottak ki helyi fogalmak szerint hatalmas lakásokat, Samnek két terasza is van a zúgó, süketítően hangos város fölött, a teraszokon sűrűn nagy növények, egy dzsungel. Dzsungel a dzsungelben. Sam csak annyit mond, hogy itt született és imádja. És az a hatvannak látszó, ám nyolcvan fele járó, slow plastic surgery módszerrel kisimított arcú férfi, akinek bőrén a gondos sebészek mindig csak apró, sosem látványos sebészi beavatkozásokat végeznek az arc kifeszítésére, hogy legyűrjék a múló időt, csöndesen, azzal az elvágyódással, amiről könyveket szoktak írni az orosz írók, azt mondja, minden kérkedés vagy figyelemfelkeltés nélkül, inkább csak pontosításként és magyarázatként erre a vágyra, hogy ő bizony itt született, neki ezek a házak, főleg a környék, neighborhood, ami mostanra túl divatos és drága lett, ez az otthona. És amikor hosszú hetekig távol van, mert I am a passionate traveler, már nagyon hiányzik neki, imádja, lelkesedik énekelve. I miss New York. Közben jobb kezét lágyan a mellkasára teszi. Mutatja a vágy helyét. Hosszú, ápolt körmei vannak, két túlságosan bő, már elfordult pecsétgyűrű az ujján. A kéz bőre árulkodik az életkoráról.
És ahogy Susan ismét LA-re, Los Angelesre fordítja a szót, hosszan ejtve a végén az i-t, az LA-vel kapcsolatban szövögetett terveire és álmaira, abban a gomolygó sejtésben, ami a nyelv előtt vagy alatt van még, amit ostobaság volna megkísérelni szavakká aprítani, ő immár biztonságosan és vággyal telve halad az autópályán a megengedett sebességgel. Miközben Susan néz előre a ragyogó fiatalságával, ami egy órája még oly szívfájdítóan emlékeztette őt saját magára, Susan az, aki előrefele vágyik, pontosan úgy, ahogy egykor vele is megtörtént, vagyis az ő történetévé vált, és most már a Fiúé és Susané. Ő pedig szintén előretekint, elvégre az út ígéretesen és lágyan terül szét előtte, de ez az előre egyben vissza is, hazafelé is mutat. De az is lehet, hogy ugyanazt az álmot álmodják mindahányan, a vágy álmait, a mindannyiukat előre- és előre-vissza hordó álmokat.
Andrea Tompa (born 1971) is a multi-award-winning Hungarian novelist and theatre critic, former editor of Színház/Theatre and a member of the prestigiousSzéchenyi Literary and Arts Academy. Tompa is author of the novels A hóhér háza/The Hangman’s House (translated into English by Bernard Adams, Seagull Books, 2021), Fejtől és lábtól/Top to Tail (2013), Omerta (2017, translated into German by Terezia Mora, Suhrkamp, 2022), Haza/Home (2020, translated by Jozefina Komporaly and forthcoming from Istros Books, 2024) and Sokszor nem halunk meg/Often We Don’t Die (2023).
Jozefina Komporaly is a London-based theatre scholar and translator from Romanian and Hungarian into English, specializing in drama and contemporary literature. Her translations appeared in Asymptote, Baffler, Columbia Journal, Hungarian Literature Online, Los Angeles Review, Modern Poetry in Translation, Poet Lore, The Continental, Words without Borders, World Literature Today. She is editor and co-translator of the collections How to Explain the History of Communism to Mental Patients and Other Plays (Seagull, 2015), András Visky’s Barrack Dramaturgy (Intellect, 2017) and Plays from Romania: Dramaturgies of Subversion (Bloomsbury, 2021), and author of numerous publications on translation, adaptation and theatre including Radical Revival as Adaptation (Palgrave, 2017). Her translations were produced by Foreign Affairs, Trap Door, Theatre Y, Trafika Europe, and recent volumes include Mr K Released by Matéi Visniec (finalist for the 2021 EBRD Literature Prize) and Story of a Stammer by Gábor Vida (Seagull Books, 2022). Her forthcoming translation Home by Andrea Tompa (Istros Books, 2024) was the recipient of a PEN Translates Grant. She is a member of the UK Translators Association. Her website is available at: https://jozefinakomporaly.com/
10 August 2023
Leave a Reply