An excerpt from Tales from the Inuit War by Imre Wirth Translated by Gabor G. Gyukics

Tales from the Inuit War

It might have been two years ago when a man approached me in the street. He grabbed my arm and hastily told me the story of his humiliation. Somewhere, some people had placed some kind of machinery on the top of his head and identified him as a Greenlander. I found his fear ridiculous, even offensive, although neither of us suspected my Inuit heritage. Truth to be told, it has become important to me only recently. In order to clarify this, I need to say the following.

*

My mother, who had California-blue eyes and whom I saw in my daydreams very often, probably spent her early years in Fort Dawn, Alaska. The northernmost white settlement in the Americas at the turn of the century exemplifies ambition rather than rational deliberation. An unfathomable disgust comes over me when this comes to my mind, and yet I can’t think of anything else these days. The impossible weather and the accompanying food supply difficulties have made an already difficult life even harder; the weather station, having survived everything that symbolizes the erstwhile determination of science, now lies forgotten in the depth of some pine forest. But the whole era fell victim to forgetfulness, an all-encompassing forgetfulness to which, thinking of the most fateful loser, I finally gave the name of the Inuit War.

Thinking of my mother again. She was a unique survivor of the war, even though her Inuit captors took her far north. She supposedly wrote about her ordeal and escape with me as a baby in a diary (she mentioned it in a letter), but I haven’t been able to find it. A few years after their escape, my poor mother died, so charitable institutions tried to ease my loneliness, although now I can see that they directed me more toward amnesia, and it really wasn’t their fault that they couldn’t succeed. That man, that miserable old man who approached me two years ago raised the undead against his will and of course, against mine.

*

I was studying in Chicago at the time, locked in the almost total absence of my memories. My inventory consisted of a few meaningless and uninteresting letters from my mother. Whenever anyone tried to ask me about my childhood, I would mumble embarrassingly that I couldn’t remember—which, of course, raised some doubts, since there are some people who can remember down to the color of the fringes on the blanket that covered their changing table. 

This was my state of mind when the encounter occurred, which, as I said, made me feel rather ridiculous (my appearance is unremarkable anyway), and was probably why I was able to tell this story to a few Native American law students at the university whom in my inner circle I might have considered friends. Of course, today this attraction seems atavistic, although their sophisticated sense of direction may have something to do with the matter. Nevertheless, the sudden silence, interrupted only by an occasional cough, was unexpected and unsettling. During the lecture I tried to figure out, to work something out of Nothing, out of a tiny something. This way of approaching things is now inseparable from my thinking: I managed to work out a system for analyzing supposedly nonexistent events, a system based on the assumption, careful compilation, and analysis of missing information. My brief literary career as a writer is the result of this.

The collective image of my friends looked a bit faded though. I assumed that they might have something to do with the Native American organization called America Before Columbus, and they seemed to work for The Lake Placid News. All this must’ve stuck in my mind as passive knowledge as I had no idea of their existence, except that there was some kind of Native American business in the background. That really stumped me, so I was eager to see the outcome.

After class, One Stab, the son of a Navajo reservation chief, asked me to walk with him. We had barely left the building when, without warning, he started swearing: How misfortunate they are, and what an idiot I am! In a game where the stakes are so much higher than catching a dreaded monster, our encounter could’ve been the ultimate proof. Because, he said, forestalling my question, that guy might’ve been a soldier in the Northern Army once, and as such, possibly the only surviving witness to a war that nobody knows about today, a war that had to be forgotten.

“And you of all people!” he pointed at me, “you missed it! You, who’s Inuit!”  

The word fell on me like a terrible weight. I tasted it in my mouth like a dirty piece of fruit. I pushed it around with my tongue, searching for its clean taste. Inuit! That’s how they were described in the old days: “The irrepressible desire for perfection is the most beautiful quality of the human soul, and as its immortal part continues to develop, it grows stronger within it. And it’s because of this unwavering desire that the wild Esquimaux is slowly becoming human.”

“You’re Inuit,” One Stab whispered, “and there’s an old legend that says the Inuit used to represent the free world. The pale light of the polar sun shimmers over endless open snowfields.”

“And you people believe,” I interrupted my Native American friend’s infatuation, “that this man was involved in a war against the Inuit…”

“… and that he’s lost his mind,” One Stab interrupted me in turn, “maybe that’s how he survived.”

*

I walked the streets for weeks, I swept through the place of our meeting again and again, but I wore out my feet and tortured my empty brain in vain—I never saw him again. Rereading my mother’s fading letters I realized that these meaningless, uninteresting letters that were kept only for the reason of remembering, that these letters that weren’t thrown away and were considered junk were incessant, desperate beatings, a Morse code that no one has ever figured out.

Történetek az eszkimóháborúból

Két éve történhetett, hogy az utcán megszólított egy férfi. Megragadta a karomat és hadarva
elbeszélte megaláztatása rövid történetét. Valahol, valakik valamilyen szerkezetet
illesztettek a fejére és megállapították róla, hogy grönlandi.
Iszonyatát nevetségesnek éreztem, sőt bántónak, annak ellenére, hogy egyikünk sem
sejtette eszkimó származásomat. Igaz, ez csak az utóbbi időben vált számomra is oly
fontossá. Hogy ezt érthetőbbé tegyem, a következőket szükséges elmondanom.

*

Kaliforniakék-szemű anyám, kit képzelgéseim során oly gyakran látok, valószínűleg az
alaszkai Fort Dawnban töltötte ifjúkorát. A századelő legészakibb fehérek lakta amerikai
települése inkább a nagyratörést, mintsem az ésszerű megfontolást példázta. A feneketlen
undor fog el, ha csak eszembe jut — miközben lassan másra sem tudok gondolni. A
lehetetlen időjárás és az ezzel párhuzamosan fellépő élelmiszer-utánpótlási nehézségek
megkeserítették az amúgy sem könnyű életet; a meteorológiai állomás pedig, amely a
hajdani tudomány konok elszántságát jelképezendő túlélt mindent, máig elfeledetten lapul
valamelyik fenyőerdő mélyén. De felejtés, mindenre kiterjedő felejtés áldozata lett az egész
korszak is, aminek végül, a legmostohább sorsú vesztesekre gondolva, az eszkimóháború
nevet adtam.

Visszatérve anyámra: ő kivételes túlélője volt a háborúnak, noha eszkimó elrablói
magukkal hurcolták messze északra. Hányattatásairól, s velem, mint csecsemővel történő
szabadulásáról bár állítólag írt valami naplófélét, (egy levelében említette), ennek eddig nem
sikerült nyomára bukkannom. Szegény anyám a szökés után néhány évvel meghalt, így
egyedüllétemet jótékonysági intézmények igyekeztek enyhíteni — bár most már látom:
inkább az amnézia felé terelgettek, s igazán nem rajtuk múlott, hogy a siker elmaradt. Az a
férfi, az a nyomorúságos öregember aki két éve megszólított, élőhalottat támasztott fel —
akarata, s persze az én akaratom ellenére.

*

Akkoriban Chicago-ban tanultam, bezárkózva emlékeim szinte teljes hiányába.
Néhány értelmetlen és érdektelen levél anyámtól — ennyiből állt a leltár. Ha valaki a
gyermekkoromról kérdezett, zavartan vallottam be, hogy semmire sem emlékszem — ami
persze hitetlenkedést váltott ki, hiszen olyanok is akadtak, akik még a pelenkázót borító
pokróc rojtjainak színeire is emlékeztek.

Ilyen állapotban ért tehát a találkozás, melyet, mint mondottam volt, inkább
nevetségesnek éreztem (külsőm egyébként sem feltűnést keltő), s valószínűleg ezért is
mesélhettem el a történetet az egyetemen néhány indián joghallgatónak, akiket szűkebb
környezetemben talán barátaimnak tekinthettem. Ma már persze ez a vonzódás
atavisztikusnak tűnik, bár az ő kifinomult tájékozódásuknak is lehet a dologhoz némi köze.
Mindenesetre a hirtelen csend, amelyet csak a köhögés szakított meg, váratlanul ért és
elbizonytalanított. Az előadás alatt a Semmiből, abból a kevésből amit tudtam, próbáltam
tájékozódni, „kisakkozni” valamit. A dolgok megközelítésének ez a módja ma már
elválaszthatatlan a gondolkodásomtól: kidolgoztam egy eljárást a nemlétezőnek tekintett
események vizsgálatára, mely a hiányzó információk feltételezésén, gondos összerakásukon
és elemzésükön alapul. Rövidéletű írói munkásságom ennek az eredményeit tartalmazza.

A kép, amely barátaimról összeállt, igen színtelennek tűnt. Annyit sejteni véltem,
hogy közük lehet az America before Columbus nevű indián mozgalomhoz, és mintha a The
Lake Placid News-nak is munkatársai lennének. Mindez passzív tudásként ragadhatott meg
bennem, hiszen sejtelmem sem volt mibenlétükről — ha csak annyi nem, hogy nyilván
valami indián ügy áll a hátterében. Ez aztán végképp megakasztott, s így kíváncsian vártam a
folytatást.

Óra után One Stab, egy navajo rezervátumtörzsfő fia sétálni hívott — ahogy kiértünk
az épületből, minden átmenet nélkül szitkozódni kezdett: hogy nekik milyen balszerencséjük
van, én pedig mekkora nagy barom vagyok! Találkozásunk döntő bizonyítékul szolgálhatna
egy sokkal nagyobb jelentőségű játszmában, mint amikor valami rettegett szörnyeteg
kézrekerítése lenne a tét. Mert hogy, vágott kérdésem elébe, az a fickó a hajdani Északi
Hadsereg katonája lehetett, s így talán az egyetlen máig élő tanúja a háborúnak, amelyről ma
senki sem tud, amit el kellett felejteni. És te, pont te szalasztottad el — mutatott rám —,
pedig te eszkimó vagy!

*

Mint valami roppant súly, szakadt rám a szó, koszos gyümölcsként tologattam a
számban, leszopogatva, keresve benne a tiszta ízt. Eszkimó, kiről annak idején így írtak: „… a‘
tökéletesbhez ellenálhatatlan vonzódás legszebb tulajdonsága az emberi léleknek; ‘s a‘ mint
halhatatlan része jobban ‘s jobban fejledez, annál inkább nő ‘s erősödik az benne. ‘S e‘
szünetlen vágyás következtében leend lassan a‘ vad Esquimaux emberré.”
— Te eszkimó vagy — suttogta One Stab —, és régóta él a legenda, hogy valaha az
eszkimók jelentették a szabad világot. Végtelen, szabad hómezők fölött a sápadt sarki nap
fénye tündökölt…
— És ti azt hiszitek — szakítottam meg indián barátom rajongását —, hogy az az
ember résztvett egy, az eszkimók ellen viselt háborúban,…
— … és hogy megőrült — vette vissza a szót One Stab. — Ezért maradhatott életben.

*

Hetekig jártam a várost, töviről-hegyire átfésültem találkozásunk színhelyét, ám hiába
koptattam lábaim, gyötörtem üres agyam — nem láttam viszont soha többé.

Anyám sárguló leveleit újraolvasva rá kellett azonban döbbennem, hogy a
semmitmondó, érdektelen, csak emlék voltuk miatt ki nem dobott, limlomnak hitt néhány
levél szakadatlan, kétségbeesett ütemezés, morzejel, amit még nem fejtett meg senki.

Imre Wirth was born in 1964 in Budapest. He lives in Pomáz, and he is the father of four children. He graduated from the Hungarian History and Aesthetics Department of Eötvös Loránd University in Budapest, Hungary in 1991. Starting in 1995, he was a professor at the Department of Aesthetics at the Pázmány Péter Catholic University, and later at the Department of Modern Hungarian Literary History at Eötvö Loránd University. He has been a freelance writer since 2002. From 2011 to 2016 he worked as a copy editor at the Kunsthalle, Budapest. Since 2016 he has been a museologist at the Petőfi Literary Museum in Budapest.

Gabor G. Gyukics was born in 1958. He is a Hungarian-American poet (jazz-poet), translator, author of thirteen books of poetry in six languages, one book of original prose and nineteen books of translations, including A Transparent Lion, selected poetry of Attila József in English, an anthology of North American Indigenous poets in Hungarian titled Medvefelhő a város felett, and a Contemporary Hungarian Poetry Anthology in English titled Swimming in the Ground. His latest works in translations are two Contemporary Hungarian Poetry Anthologies in English, They’ll be Good for Seed and Shelter Under the Sun. He also worked on an anthology of American Poetry and Prose in Hungarian with writers like Robert Pinsky, Paul Auster, Bob Kaufman, Eileen Myles, Tracy K. Smith, Heid E. Erdrich, titled Viselnéd a szemem. He co-translated and was the chief editor of the Hungarian version of Essential Allen Ginsberg titled Nélkülözhetetlen Allen Ginsberg, published in Budapest by Europa Publishing in October 2022. He writes poetry in English and Hungarian. 

7 April 2026