Short Story by Márton Böszörményi Translated by Gábor Dajka

Minimum Snowman

Little Les had no face. His head looked like a pancake. You could say he was pancake-faced. I always wondered about that; I never understood how he could stay alive like that – without eyes, without a nose, without a mouth. Those seemed like important things, I thought.

His full name was Leslie Steven Rombauer, and we went to kindergarten together, about twenty-five years ago. But for some reason, I thought of him just now. Well, I know why. Last night I saw a cat in the park – a cat with no face. It wandered among the trees, blind and hesitant, stepping slowly, yet constantly bumping into things. Its fur was ash-colored, its tail twitching nervously.

Well, I thought, that cat looks exactly like Little Les Rombauer.

I was sitting on a bench in the dark part of the park, where the streetlight had burned out. I wasn’t doing anything, I wasn’t waiting for anyone. Just breathing. Then I saw the faceless cat.

Les’s mother was a poet. Every Mother’s Day she wrote and arranged our little performances. I had to recite her poems, though I never understood them – she used such strange words: transistor, subsistence level, dry fuck. Thinking back now, maybe I never actually had to recite those poems. Maybe I read them later.

Les’s father lived abroad. I never knew what he did. Someone once said he was a soldier. But I always imagined him to be a snowman. Back then there was a movie called Jack Frost, with Michael Keaton – maybe that’s why I made the association. After all, a boy without a face could have at least a snowman for a father.

I can’t even remember what the kindergarten teachers did with Les. I mean, what can you do with a boy like that? He couldn’t draw, couldn’t use the glue, couldn’t even eat. I think there was a sack in one corner of our room – maybe a big beanbag. It was about a meter and a half tall, roughly our size. I don’t remember its color; it blended into the white plates, the green pea stew, and the rainbow chaos of the toys. But Les would always hit that sack. Every morning, his mother – the poet – would bring him in, and Miss Mary, the teacher, would set the sack in the corner. Then he’d just hit and kick it all day long. Slowly, methodically. He didn’t care about us kids at all.

It’s hard to think about now, especially after seeing that faceless cat, how little we cared about such strangeness. Now I know, of course, that not everyone has a faceless friend, or classmate, but back then it felt perfectly normal. Still, I once asked my parents how it worked – how Les could find his way around, eat, and breathe. Usually, they’d answer with downcast silence, but once my father told me. Or said something, anyway.

There was a party at our house that night. My parents’ friends were over – talking, laughing, drinking all evening. I had already gone to bed when my father came into my room and sat down on the edge of my bed. His breathing was heavy, and he smelled like a damp cellar. He said that boy – that Leslie – shouldn’t be alive anymore. He said, coughing and clearing his throat, that the boy didn’t breathe, didn’t eat, didn’t find his way – because he was already dead. My father said Les Rombauer had been dead for a long time, and that what I saw was a terrible mistake. He said something more about the mother – the poet – and the father – the snowman – but then my mother came in, furious, and dragged him out of my room.

I think I was in college, I remembered, sitting there in the dark on a bench – that was the last time I told anyone about Les, the faceless boy. Yes, I told a girl about him. A girl I wanted to sleep with. I was drunk, and for some reason I thought it’d make a good story. It didn’t. Even though I explained in vivid detail what that pancake-faced boy looked like. Maybe that was the problem.

But why hadn’t I thought of him since? Do we just bury such surreal, grotesque memories deep inside ourselves? Then why now? Of course – the cat. But that can’t be a coincidence. Why see a faceless cat now? Could it have something to do with my father’s funeral?

After I got home from the park, I turned on my computer and looked up Les Rombauer’s mother. Her last poetry collection came out last year, but I couldn’t find any information about whether she’d ever had a child. I dug a little deeper and found one of her poems – titled Damnation. There’s a stanza that goes:

To lie with genderless worms / in the handrails of crowded buses / the scream of muddy genitals / my faceless creature, you are.

Not a very good poem, and maybe it means nothing. But what if I only imagined Les? What if I only imagined him standing silently in the corner, methodically pounding that colorless beanbag?

I called my mother. She was crying, and wanted to talk about the funeral – when I was coming, whether I’d written the speech, what we’d do afterward. I tried to comfort her, but I couldn’t really concentrate, because that stupid Little Les was all I could think about. After half an hour, when my patience finally ran out, I asked her.

Mom, did I have a classmate in kindergarten named Leslie Steven Rombauer? Les. The one without a face.

She started crying again, and said only this: You’re just like your father. Then she hung up.

Tonight I’ll go back to the park and see if the faceless cat is still there. If it is, I’ll take it home. If not, I’ll leave in the morning for the funeral. I have no idea what I’ll say. I can’t talk about Little Les.

Minimum hóember

Lacikának nem volt arca. A képe úgy nézett ki, mint egy palacsinta. Palacsintaképű volt, mondhatjuk. Ezen mindig csodálkoztam, soha nem értettem, hogyan tud így életben maradni. Szem nélkül. Orr nélkül. Száj nélkül. Ezek fontos dolgok, gondoltam. Egyébként Rombauer László Istvánnak hívták, és oviba jártunk együtt, nagyjából huszonöt évvel ezelőtt. De most valamiért eszembe jutott. Vagyis, jól tudom, hogy miért jutott eszembe. Tegnap éjjel láttam egy macskát a parkban, egy arc nélküli macskát. Vakon, tétován járkált a fák között, lassan lépdelt, de így is folyton beleütközött valamibe. Hamuszínű volt a bundája, a farka idegesen remegett. Nahát, gondoltam, amikor megláttam, ez a macska pont olyan, mint a Rombauer Laci. Egy padon üldögéltem a park sötét részén, ahol kiégett a lámpa. Nem csináltam semmit, nem vártam senkire. Csak lélegeztem. Aztán megláttam az arc nélküli macskát. A Rombauer Lacinak költő volt az anyukája. Anyák napjára mindig ő írta, ő állította össze a műsorunkat. Nekem el kellett szavalnom a verseit, amiket nem értettem, olyan fura szavakat használt. Tranzisztor, létminimum, szárazbaszás. Ha jobban belegondolok, elképzelhető, hogy ezeket a verseket nem is kellett elszavalnom. Talán később olvastam őket.

Laci apukája külföldön élt. Nem tudom, hogy mivel foglalkozott. Valaki azt mondta, hogy katona. Én mindig azt képzeltem, hogy hóember lehet. Akkoriban ment a Hóbarát című film, Michael Keatonnal a főszerepben, szerintem azért asszociáltam erre. Egy arc nélküli gyereknek minimum hóember lehet az apja.

Nem is emlékszem, hogy az óvónők mit csináltak a Lacikával. Mármint, mit lehet kezdeni egy ilyen sráccal? Nem tudott rajzolni, nem tudott ragasztani, még enni sem tudott. Azt hiszem, volt egy zsák a termünk egyik sarkában. Talán egy nagy babzsák. Olyan másfél méter magas lehetett, kábé, mint mi. Nem emlékszem a színére, annyira beleolvad a fehér tányérokba, a zöld finomfőzelékbe és a játékok szivárványos káoszába. De a Laci ezt a zsákot püfölte. Reggel berakta az anyja, a költő, aztán az óvó néni, a Marika néni beállította a sarokba, és egész nap csak ütötte meg rugdosta a zsákot. Lassan, módszeresen. Minket, gyerekeket teljesen hidegen hagyott.

Nehéz ebbe belegondolni, főleg, miután láttam ezt az arc nélküli cicát, hogy ennyire nem foglalkoztunk ezzel a furcsasággal. Ma már nyilván tudom, hogy nincs mindenkinek arc nélküli barátja, ismerőse, óvodás társa, de annak idején ez teljesen természetesnek tűnt.

Azért megkérdeztem a szüleimtől, hogy hogyan működik ez, hogyan tud a Lacika tájékozódni, enni és lélegezni. Általában lesütött szemű hallgatással válaszoltak, de egyszer apám elmondta. Vagyis mondott valamit. Valami buli volt nálunk aznap éjjel, átjöttek a szüleim barátai, egész este beszélgettek, nevetgéltek, iszogattak. Én már lefeküdtem aludni, amikor apám bejött a szobámba, és az ágyam szélére ült. Nehezen vette a levegőt, és dohos pinceszaga volt. Azt mondta, hogy annak a fiúnak, a Lacikának már nem szabadna életben lennie. Azt mondta, és közben krákogott és köhögött, hogy az a fiú nem lélegzik, nem eszik és nem tájékozódik, mert már nem él. Az apám azt mondta, hogy a Rombauer Lacika valójában már régóta halott, és akit én látok, az egy szörnyű félreértés. Még mondott valamit az anyjáról, a költőről és az apjáról, a hóemberről, de ekkor bejött az anyukám, és nagyon mérgesen kirángatta a szobámból az apámat.

Azt hiszem, egyetemista voltam, jutott eszembe a sötétben, a padon ülve, mikor utoljára meséltem valakinek Laciról, az arc nélküli fiúról. Igen, egy lánynak meséltem róla. Egy lánynak, akivel le akartam feküdni. Részeg voltam, és valamiért azt gondoltam, hogy ez jó téma lehet. Hát nem volt az. Pedig nagyon szemléletesen elmagyaráztam, hogy nézett ki ez a palacsintaképű fiú. Talán pont ez volt a baj.

De vajon miért nem jutott máskor eszembe? Az ember így el tudja nyomni magában az ilyen szürreális, groteszk emlékeket? De akkor miért jött most elő? Persze, a macska. De ez sem lehet véletlen. Miért pont most látok egy arc nélküli macskát a parkban? Apám temetéséhez lehet köze?

Miután hazamentem a parkból, bekapcsoltam a gépemet, és rákerestem a Rombauer Lacika anyjára. Tavaly jelent meg az utolsó kötete, de arról nem találtam információt, hogy volt-e valaha gyereke. Kutakodtam egy kicsit, és megtaláltam az egyik versét, aminek Kárhozat a címe. A negyedik versszakban van egy ilyen rész: Nemtelen férgekkel hálni / zsúfolt buszok kapaszkodóiban / sáros nemi szervek sikolya / arctalan véglényem vagy. Nem túl jó a vers, és lehet, hogy ez sem jelent semmit. Mi van, ha csak képzeltem Lacikát? Ha csak képzeltem, ahogy a sarokban kimérten, némán püföli a seszínű babzsákot?

Felhívtam anyámat. Anyám sírt, és a temetésről akart beszélni. Hogy mikor megyek, hogy megírtam-e már a beszédet, hogy mi lesz utána? Próbáltam megnyugtatni, de nem igazán bírtam koncentrálni, mert csak az a hülye Lacika járt a fejemben. Fél óra után, mikor már végképp elfogyott a türelmem, végre rákérdeztem. Anya, volt nekem egy Rombauer László István nevű ovistársam? Lacika. Akinek nem volt arca. Erre anyám megint elsírta magát, és csak annyit mondott, hogy olyan vagyok, mint az apám. Aztán letette.

Ma este még visszamegyek a parkba, megnézem, ott van-e még az arc nélküli cica. Ha igen, akkor hazaviszem. Ha nem, akkor indulhatok holnap reggel a temetésre. Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani. Lacikáról nem mesélhetek.

(Originally published in Népszava, 2022)

Márton Böszörményi, writer / editor, born in 1989, Hungary. So far, he has published two novels at Napkút Publishing (Meixner Józsefné apoteózisa, 2020; Infected Monstrum, 2022). His third novel will be published by Kalligram Publishing in spring 2026. Founder and editor of the literary magazine Entropláza.

Gábor Dajka, writer / editor / translator, born in 1988, Hungary. So far, he has published one novel at Fahrenheit Publishing (Kedves Iwata-szan, 2023). Founder and editor of the literary magazine Entropláza.

24 March 2026