Three Poems by Réka Ágnes Tóth Translated by Elizabeth Lukács Chesla

Ultraviolet
                                     --for an Anikó Herbert collage

the castle you watched night after night
is nowhere to be found in the morning 
as the sun sets
a window bursts into bloom
that one is yours
the smell of burnt sugar between two panes of glass
step in through the door
that seemed so small from the outside

now you’re lost inside as the days slip away 
what times they were what days 
you only remember the cold and the heat
you were cold when I was watching you 

forget the empty dawns
drifting away from you
forget those lazy beasts
if they’re lurking in your rib cage
forget the white dreams of the refrigerators
in whose light you bathe
and don’t wake up
not even enough for a memory 
you wake to find words using you
a bored peacock on your tongue
pecking holes in your sentences so they don’t come back to haunt you
they said the rainbow doesn’t have a starting point
still, you missed the colors  
and now the black in your eyes
is also me

the corridor never ends
what was behind you is in front of you
you should definitely feel something now
but the tile’s broken edge brings you to a stop
the bottle doesn’t say drink me 
so you leave it behind and stay the same size you were before

every mirror has someone else’s face 
the places haven’t abandoned you
they just don’t look like you anymore 
from now on this corridor is your life
you wish you could swallow back the lights
you didn’t expect them to sting you
you let them spill from your mouth
i’ll take what remains and plant it on the balcony
it barely needs water, only blooms at night









Ultraibolya
                                   --Herbert Anikó Otthonka 19. című kollázsához


a várat amit éjszakákon át néztél 
reggel nem találod
ahogy lemegy a nap 
kivirágzik egy ablak 
az a tiéd
két üveglap között égett cukorszag 
lépj be azon az ajtón
ami kívülről olyan kicsinek látszott

most elveszel benne ahogy elvesznek a napok 
milyen időszakok voltak milyen nappalok 
csak a hidegre és a melegre emlékszel
te hideg voltál amikor néztelek

felejtsd el az üres hajnalokat 
amik elmaradtak mellőled
a lusta vadállatokat
ha a mellkasodban várnak 
a hűtők fehér álmát
amiknek a fényében fürdesz 
és nem ébredsz fel 
emléknek túl kevés

arra kelsz hogy a szavak használnak téged 
nyelveden egy unatkozó páva
lyukasztja ki a mondataid ne térjenek vissza hozzád 
azt mondták a szivárvány nem indul sehonnan
te mégis lekésted a színeket 
és most a fekete a szemedben 
az is én vagyok

a folyosó nem ér véget
előtted van az ami mögötted volt 
most biztosan érezned kellene valamit 
de a csempe törött széle megállít
a flakonra nincs ráírva hogy igyál meg
ezért otthagyod és akkora maradsz amekkora voltál

minden tükörben valaki más arcát 
a helyek nem hagytak el
csak már nem hasonlítanak rád 
ez a folyosó mostantól az életed 
már visszaszívnád a fényeket
nem számoltál vele hogy szúrni fognak 
hagyod hogy kicsorogjanak a szádból
a maradékot elviszem és az erkélyre ültetem 
kevés vizet kér csak éjjel virágzik

Ivory

I started out
in twenty-third place. They said
it wasn’t a race, but 
everyone has a bib number.
It doesn’t matter when you finish,
but they clock your time.
They click their stopwatches
out of view.
They set the distance.
The mile markers are farther for you.
There is no crack of the starting gun.
Start running when those next to you start,
and don’t follow the lines on the pavement.
They don’t lead anywhere.
You run, and you’d like to say you’ve already		
begun, but you’ve fallen behind your split times,	 
and the cable is too short. Let go
of the microphone at last. Let
some music play instead. Your voice
is already being used by someone else.
You don’t waste any time
at the aid stations.
The fluids in your body
redistribute themselves;
only your sweat abandons you,
only salt refuses to remain.
Now your muscles take over,
breathing for you, doing everything
you forget to do.
Your mouth is an empty cave
that’s only good to come home to.
Your mouth is a burned-down church
where no flowers grow.
Your mouth is no longer your own.
A mute canary lives inside it.
Turn off
at the third intersection:
take it to the sea.






Szaru

Huszonharmadikként
rajtoltam el. Azt mondták,
ez nem verseny, mégis
mindenkin rajtszám.
Nem számít, mikor érsz be,
de mérik az időt.
Stopperórákat kattintgatnak
úgy, hogy ne lásd.
Beállítják a kilométereket.
Neked távolabb vannak a kövek.
Nincs pisztolydörrenés.
Indulj, ahogy elindulnak melletted,
és ne a csíkokat nézd a betonon közben.
Azok nem vezetnek sehova.
Futsz, és szólnál, hogy te már
elkezdted, de elhagynak a részidők,
és túl rövid a kábel. Engedd el
a mikrofont végre. Szóljon
valami zene helyetted. Hangodat
valaki más használja már.
A frissítőpontokra
nem vesztegetsz időt.

Testedben folyadékok
cserélnek helyet,
csak az izzadság hagy el,
csak a só nem marad veled.
Majd az izmaid vesznek
levegőt helyetted, amit
elfelejtesz, ők tesznek meg.
A szád egy üres barlang,
ahová hazamenni jó csak.
A szád egy kiégett templom,
amiben nem nőnek virágok.
A szád már nem a tiéd.
Egy néma kanári lakik benne.
Kanyarodj le
a harmadik kereszteződésnél:
őt viszed a tengerhez.

Dolomite 

i can never pull myself together enough
tell me that coming home isn’t another excuse
you invented so you could be someone else
and i wouldn’t wait for you anymore
the forests don’t cast me out 
because you’ve lost your way 
and wander in parched fields 
endlessly imitating the cry of a lost calf 
in the shade of the spruces the lake calms
fog rises from under your heels as you run
no matter how hard you try to follow in someone else’s footsteps
the forest won’t take you back no matter how much you beg
you don’t hear the song of the rabbits sleeping beneath the bush
in your gaze honey flows from overturned jugs 
plums have more flesh
blueberry bushes have sharper edges
your arm pales underneath the lights





Dolomit 
sosem rakom magam össze eléggé
mondd hogy a hazatérés nem egy újabb műsor
amit azért találtál ki hogy más legyél
és többet ne várjalak
az erdők nem azért zárnak össze előttem
mert te elvesztetted irányaid
és a kiszáradt mezőkön bolyongva
egyre az eltévedt borjú hangját utánzod
a lucfenyők árnyékában a tó kisimul
köd száll sarkad alól futás közben
hiába illeszkednél a másik lábnyomába
az erdő nem fogad vissza hiába kéred
a bokor alján alvó nyulak énekét nem hallod
tekintetedben feldőlt korsókból folyik a méz
több a húsa a szilváknak
élesebb az áfonyabokrok széle
karod kifakul a lámpák alatt

Réka Ágnes Tóth is a dramaturg, poet, and translator who earned her PhD from the University of Theater and Film Arts in Budapest. Selected as ELLE Hungary’s 2026 Creator of the Year, Tóth was a dramaturg at the Szombathely Weöres Sándor Theatre until the birth of her daughter and has written several puppet plays, including one still in Stúdió K Theater’s repertoire. Tóth has translated the work of American poets including Ocean Vuong, Hera Lindsay Bird, Camille Rankine, and Tarfia Faizullah and co-translated Lana Del Rey’s poetry collection Violet Bent Backwards over the Grass with Márton Simon. Her poems have been published in Jelenkor, Alföld, Irodalmi Szemle, 2000, KULTer.hu, Litera, and Élet és Irodalom. These poems are from Ultraibolya (Ultraviolet, 2022), her first full-length collection.

Elizabeth Lukács Chesla holds an MA in English and Comparative Literature from Columbia University. She teaches at Gwynedd Mercy University in Pennsylvania and serves as fiction editor for Consequence. Chesla’s award-winning fiction debut, You Cannot Forbid the Flower, is based on her father’s experience in the 1956 Hungarian Revolution. Her translations of Hungarian authors Réka Ágnes Tóth and Panni Puskás have appeared in Hungarian Literature Online, and her prose has been published or is forthcoming in Quarter After Eight, Another Chicago Magazine, Consequence, Claudine, and Flare: An Anthology of Chronic Illness Told in Flash Narratives.

22 September 2026