Fóbia by Szöllősi Mátyás Translated by Joe Váradi

Phobia – excerpt

Back in the 70s, my dad and the neighborhood kids spent most of their summers on the banks of the creek. They had no allowances to spend on even those few opportunities that a provincial city offered in those days. Not that my grandparents had nothing to spare, the lands they were able to sublease starting in the 70s, certainly by the standards of those times, earned them good money, but my grandpa was a stingy man. He begrudged spending money even on the most basic things. Camps weren’t a thing yet. Rather than send my father off somewhere, they just set him loose in the streets, or brought him along to work. Aside from the days in the vineyard, his entire summer was spent by the creek, in that oppressive heat, and by August – something gran’ma would emphasize – his mind was in a daze. At times, mama would narrate only her most pertinent recollections, but occasionally she would attempt to provide context for her feelings with a detailed recounting of the story’s circumstances. As this was out of character and didn’t come naturally to her, it often felt tedious. However, as I followed that particular man toward the house – at nighttime, and perhaps exactly because of that reason – I began to see the story in an entirely new light. 

The proximity of water, the relentlessly blazing sun, and the increasingly cruel games robbed my father of certain emotions. Curiously, whenever gran’ma talked about my father’s childhood, my mother would begin to fidget, compulsively switching from whatever she was doing. Even as an adolescent, I noticed how fiercely she avoided this topic, or even this time period, but last year, around mama’s ninetieth birthday, her reaction was even more palpable; she not only withdrew from the conversation, but also left the room. Even though it was obvious that gran’ma just wanted a deeper understanding of what had happened. Like a mother who longs to understand her son, even as the passing of time and perceptible changes in brain function make it ever more difficult to discuss with him moments from the past, real or otherwise.

My mother never tolerated weakness and indecisiveness. Be it her own or someone else’s. It frustrated her, made her anxious. As someone who feels composed and self-confident only when she’s in control. And this really bothered me at the time, more than having to listen to the same terrifying story for maybe the tenth time.

My father was harassed repeatedly toward the end of grade school. Due, no doubt, to his skin-and-bones frame and to his above-average smarts. This was one reason why he got into sports, and with time I realized that this specific incident had something to do with it, too. He was a neglected child. He often emphasizes this, and laughs, as if it absolves him of certain responsibilities. Yet his laugh masks a profound sadness. My father could have used encouragement and moral support when he was twelve and thirteen, in addition to lashings from his father’s belt. Among that older crowd, in that small town, this was not in the cards. The constant trials and humiliations conditioned and warped his spirits. Mama said that heat stroke was the cause of his headaches and double vision; he often ran a fever and his speech became erratic. I know that it took years to overcome his speech impediment. And I strongly doubt that heat alone caused all this.

Arriving from the foothills, the Gyöngyös creek courses through the town in a deep ditch, into which descent is not easy. To this day, it’s full of vegetation. It’s a minor jungle down there, which – deliberately or not – the local government has allowed to burgeon. There’s not much wildlife there now, but back then we’d often see crickets, frogs, grass snakes, and animals much bigger than those critters by the banks of the creek behind gran’ma’s house. I’m not sure what the lower part of the ditch looked like in the 70s; I didn’t find photos depicting it, either in photo albums or among gran’ma’s things, only photos of the long stretch of road behind the house. But I do know that my father spent a lot of time down there. He enjoyed reading beside the creek, which in those days carried a lot more water. Unlike me, he always liked the water. Perhaps it’s the lapping sounds that calm his nerves. My gran’ma worked in a nearby village then, and per her account, my father and grandpa often stayed home alone in the summertime, which inevitably led to grandpa locking my father out of the house. He was bothered by his son’s presence. He couldn’t deal with him one-on-one. Especially as a young child. One he couldn’t put to useful work. I know from experience that aimlessly getting in grandpa’s way never earned you any favors.

Those two rascals regularly beat up my father. They beat up not only him, but many other kids who were weaker and younger. Kids who were set loose on the streets during the day, or were vulnerable for some other reason. Mama spoke to their parents and even with the police, which had no impact on measures to counter cruelty, or the lack thereof. In the 70s, this sort of thing wasn’t taken very seriously, until tragedy occurred. Notably, mama said with respect to that incident that even in his youth, my father was the type of person who silently endured for a while, until the pain he kept inside bursts out in a surge. And if I think back on their quarrels, my father’s silence drove my mother to the brink of madness, as it was impossible to tell whether the silence was borne out of apathy or a terrifying, repressed inner tension. He never raised a hand against us. But I know that my mother harbored suspicions that he was capable of it.

I wasn’t familiar with all of the details, of course. It’s possible that no one aside from those boys that frequented the creek in the summer of ‘74 knew exactly what happened. Perhaps not even them. Levente Szabó was the name of a particularly cruel chap, according to my gran’ma. He terrorized countless little kids, including the one who was dead by the time they pulled him out of the undergrowth, with a broken skull, a few days before the start of the school year. The dense thicket hid him from sight for weeks, despite extensive search efforts. His puffed-up body was finally discovered by a little girl who was collecting pebbles. Everyone in the neighborhood was interrogated, multiple times in fact in my father’s case. According to the police reports, no one saw anything, which mama found highly suspect even nearly fifty years later, when she retold everything that she could remember. Understandably, she defended my father, as the cops were well aware that he was often in conflict with the boy, but claimed not to have been by the creek on the day of his disappearance. However, mama never claimed outright that he was innocent. Who knows, maybe she never said it because in the end, no one was charged. It seemed incomprehensible that there were no eyewitnesses.  That not one of the kids knew how the boy ended up there, with a broken skull no less, when the area was crawling with young adolescents all summer. Just as no one understood, if someone did see something, how so many kids can keep collectively quiet for so long. But after a few months, the hype died down. Memories of the boy around town have since been buried in time.

Fóbia – részlet

A hetvenes években apám és a környéken lakó gyerekek az idejüket nagyrészt a patakparton töltötték nyáron. Nem volt mit elkölteniük még arra a kevés lehetőségre sem, amit egy kisváros nyújthatott azokban az időkben. Nem mintha nagyszüleimnek ne lett volna miből adni, a hetvenes évektől kezdve a bérbe adott földek, főleg az akkori viszonyokhoz képest, jó pénzt hoztak a családnak, de nagyapa fukar ember volt. Még a legalapvetőbb dolgokra is sajnálta a pénzt. Nem voltak még táborok. Nem küldték nyáron apámat sehová, legfeljebb kicsapták az utcára vagy dolgozni vitték magukkal. A szőlőben eltöltött napokat leszámítva szinte az egész nyarat a patakparton töltötte, a tikkasztó hőségben, és augusztusra – ezt időnként kifejezetten hangsúlyozta a nagyi – egészen kábult tudatállapotba került. Volt, hogy a történettel kapcsolatban a mama csak a leglényegesebb emlékeit idézte föl, de néha, tőle szokatlan módon, a körülmények részletes ismertetésével igyekezett érthetőbbé tenni az érzéseit, ami – mivel ebben nem volt nagy gyakorlata – fárasztó magyarázkodásnak tűnt. Azonban a mögött a férfi mögött haladva a ház felé – még úgy is, hogy éjszaka volt, vagy talán pont azért – az egész történet teljesen más megvilágításba került.

A víz közelsége, a folyamatosan égető napfény és a kegyetlenebbnél kegyetlenebb játékok megfosztották apámat bizonyos érzésektől. Érdekes, hogy anyám, mikor a nagyi apám gyerekkoráról mesélt, elkezdett pakolászni, kényszeresen mindig mással foglalkozott. Már kamaszként föltűnt, milyen rettentően elutasító ezzel a témával, vagyis időszakkal kapcsolatban, de tavaly, mikor közösen a mamánál jártunk a kilencvenedik születésnapja körül, még föltűnőbben reagált; a szobából is kilépett, nem csak a beszélgetésből. Pedig nyilvánvaló volt, hogy a nagyi csak mélyebben meg akarja érteni a történteket. Mint anya érteni akarja a fiát, miközben az idő előrehaladtával, és az agyműködésének jól érzékelhető átalakulása miatt, egyre bonyolultabbá vált rákérdezni bizonyos megtörtént vagy meg nem történt pillanatokra.

Anyám sosem bírta a gyengeséget, a bizonytalanságot. Legyen az valaki másé, vagy a sajátja. Ideges, frusztrált lesz tőle. Mint aki csak akkor érzi teljesnek és főleg magabiztosnak magát, ha nála van a gyeplő. És ez sokkal jobban zavart akkor is, mint hogy ugyanazt a félelmetes történetet kell meghallgatnom már vagy tizedjére.

Apámat többen is vegzálták az általános iskola vége felé. A csontsovány alkata meg bizonyára az átlagosnál élesebb esze miatt is. Többek közt ezért kezdett sportolni, és idővel megértettem, hogy ennek a konkrét esetnek is köze volt hozzá. Gyámoltalan gyerek volt. Ezt gyakran nevetve hangsúlyozza ki, ha róla van szó, mintha ezzel egyúttal sikerülne fölmentenie magát bizonyos kötelezettségek alól. Abban a nevetésben mindig bujkál valami rettentő szomorúság. Apámra tizenkét-tizenhárom évesen jócskán ráfért volna az atyai nadrágszíj mellett egy kis biztatás, lelki segítségnyújtás is. A nagyobbak közt, abban a kisvárosi közegben, erre persze nem sok esélye volt. A folyamatos próbatételekből származó megaláztatások edzették, torzították is a lelkét. Mama azt mondta, a napszúrás okozta a főfájását, ahogyan a kettős látását is; gyakorta láza volt, a beszéde pedig folyton akadozott. Tudom, hogy évekbe telt, mire úgy-ahogy leküzdötte a beszédhibáját. És erősen kétlem, hogy mindezt csupán a forróság okozta volna.

A hegyaljáról érkező Gyöngyös-patak egy mély árokban fut a városon belül, ahová szintén nem könnyű lemászni. Az a hely még ma is tele van növényekkel. Kisebbfajta dzsungel húzódik odalent, amit – szándékosan-e vagy sem – a városi vezetés évtizedeken át hagyott burjánzani. Manapság nem sok állat él már odalent, de akkoriban tücskök, békák, siklók, és az ilyen csúfságoknál jóval nagyobb testű állatok is gyakran fölbukkantak a nagyiék háza mögötti, patakparti részen. Nem tudom, a hetvenes években pontosan hogyan nézhetett ki a lenti rész; arról nem találtam felvételt sem a fényképalbumokban, sem a nagyi holmija közt, csak a ház mögötti hosszú utcaszakaszról. Azt viszont tudom, hogy apám rengeteg időt töltött odalent. Szívesen olvasott az akkor még komoly vízhozamú patak partján, hiszen imádja a vizet, velem ellentétben. Lehet, hogy csak a vízcsobogás nyugtatja meg igazán. Nagyanyám akkoriban egy közeli településen dolgozott, és az elmondása szerint nyáron gyakran megtörtént, hogy apám és nagyapám kettesben maradtak otthon, ami végül mindig azt eredményezte, hogy a papa kizárta apámat a házból. Zavarta a fia jelenléte. Kettesben végképp nem tudott mit kezdeni vele. Pláne kisgyerekként. Amíg nem tudta egy-egy férfias munkához használni. Tapasztalatból tudom, hogy nem sok köszönet volt abban, ha az ember tanácstalanul téblábolt nagyapám körül.

Az a két kölyök akkoriban rendszeresen verte apámat. De nemcsak őt verték, sok más gyereket is, akik gyengébbek, fiatalabbak voltak náluk. Akiket kicsaptak az utcára napközben vagy valamiért eleve kiszolgáltatott helyzetben voltak. Mama a szülőkkel, sőt még a rendőrökkel is beszélt, de semmi ráhatása nem volt a kegyetlenkedés elleni intézkedésre, azaz annak hiányára. A hetvenes években még nem igazán vették komolyan az ilyesmit, egészen addig, amíg be nem következett a tragédia. Érdekes, az eset kapcsán egyszer a mama elmondta azt is, hogy apám már fiatalon az a fajta ember volt, aki egy darabig némán tűr, hogy aztán egyetlen nagy rohamban törjön ki belőle a fájdalom. És ha a veszekedéseikre gondolok, anyámat szinte az őrületbe kergette apám hallgatása, amiről képtelenség volt eldönteni, hogy az érdektelenségéből vagy egy fojtott, rémisztő belső feszültségből ered-e. Fizikailag sosem bántott minket. De tudom, anyámban élt a gyanú, hogy igenis képes lenne rá.

Kétségtelen, nem ismerem a legapróbb részleteket. És talán azokon a srácokon kívül, akik gyakorta ott voltak ’74 nyarán a patakparton, tényleg senki más nem tudja, mi történt pontosan. Az is lehet, hogy ők sem. Szabó Levente, így hívták a fiút, akiről elmondta a nagyi, hogy milyen kegyetlen volt. Hány kisgyereket tartott rettegésben, és akit a lenti bozótból emeltek ki holtan, betört koponyával, pár nappal az iskolakezdés előtt. A sűrű növényzet hetekre eltakarta a szemek elől, hiába kutattak utána annyian. A fölpuffadt testére végül egy kislány talált rá kavicsgyűjtögetés közben. Mindenkit kihallgattak a környéken, így persze apámat is, őt ráadásul több alkalommal. A rendőrségi jelentés szerint senki nem látott semmit, amit a mama nagyon furcsállott még akkor is, amikor közel ötven évvel később újra elmesélte, amit tud. Érthetően védte apámat, akiről tudták a zsaruk, hogy gyakran konfliktusba keveredett a sráccal, miközben az eltűnése napján állítólag nem járt a patakparton. Azt azonban sosem mondta róla a mama, hogy ártatlan volna. És ki tudja, lehet, hogy nem csak azért nem mondta, mert végül senkit sem vádoltak meg. Érthetetlen volt, hogyhogy nincsenek szemtanúk. Hogy egyetlen fiatal sem tudja, hogyan került oda a srác, ráadásul betört koponyával, mikor a környék egész nyáron hemzsegett a kiskamaszoktól. Ahogyan azt sem értette senki, hogy ha mégis látták, annyi gyerek hogyan hallgathat egyetlen emberként olyan sokáig. De aztán pár hónap múlva elült az ügy. A srác emlékét a városban azóta pedig már betemette az idő.

Mátyás Szöllősi is a Hungarian writer, poet and photojournalist. His first volume of prose, Alternating Current, won the Margó Prize (2017). He is also the recipient of the Örkény István Scholarship (2010), the Térey János Scholarship (2020), the Brassaï Prize (2023) and the Merítés Prize (2023). The Slovak translation of Phobia is published in the prestigious Edícia MM series. Critics have drawn parallels between his writings and the works of J.D.Salinger, Paolo Giordano and Tower Wells.

Joe Váradi has been translating his native Hungarian into English for the better part of a decade. His Bilingual series of poetry anthologies are published in Budapest, with the first volumes featuring Sándor Petőfi (2024) and Jenő Dsida (2025). He was a Petőfi Literary Fund grant recipient (2020) and a winner of the EU Songbook lyrics translation competition (2021). He is also the founding editor of No Crime in Rhymin’, an online publication devoted to humorous, edgy poetry.

28 April 2026